“Mindenki azt hiszi, találtunk egy elfeledett lovat és rendben hoztuk, pedig nem így van…”
“…Ő hozott rendben minket. Mindannyiunkat.” – árulta el Red Pollard, a legendás Seabiscuit lovasa, aki hasonlóan hosszú utat járt be karrierje során, mint jól ismert társa. Két nap múlva ünnepelné 86. születésnapját a 20. század egyik legjobb telivérje, ennek apropóján engedjék meg, hogy egy minisorozatban felelevenítsük történetét!
1933. május 23-án látta meg a napvilágot Lexingtonban, egy Swing On nevű kanca és a Man O’War apaságú Hard Tack csikójaként. Nevét is apja után kapta, ugyanis a hard tack, vagy más néven sea biscuit (tengeri keksz) egy vitorlások körében népszerű rágcsálnivaló. A mén élete nem indult könnyen, kis termetű volt és görbe lábú, így hosszú ideig segítségre szorult az evéssel.
Pályafutását a Wheatley Stable és a Hármas Korona-nyerő Gallant Fox trénereként “Sunny Jim” Fitzsimmons kezei alatt kezdte, azonban nem jöttek egyből azok a sikerek, amik miatt annyi ember a szívébe zárta a kis pejt. Első 17 versenyét elveszítette, és bár Fitzsimmons látta a benne rejlő potenciált, elmondása szerint lustának találta a lovat, így nem fektetett sok energiát a vele való munkába.
Háromévesen, mikor négy hónap alatt tizenkétszer állt starthoz és négyszer diadalmaskodott, ekkor keltette fel Tom Smith tréner figyelmét, majd augusztusban Saratogában 8000 dollárért került az autókereskedő Charles Howard tulajdonába – és mint mondani szokták, a többi már történelem…
Howard Tom Smith-t bízta meg a ló készítésével, aki rendhagyó módszereivel felrázta a letargiából. A kanadai Red Pollard-ot ültette a pej hátára, akik 1936 őszén elkezdték meghódítani a pályát, nyolcszor álltak starthoz a keleti parton és jónéhány győzelmet ünnepelhettek, majd Howard-ék Kaliforniába helyezték át székhelyüket, ahol két sikerrel zárták az évet.
Négyéves szezonját egy könnyű diadallal kezdte, majd csalódást keltő ötödik hely következett Rosemont mögött. A visszavágásra két héttel később nyílt esélye, ahol Rosemont orrhossznyi előnnyel utasította maga mögé Seabiscuit-et egy zsokéhiba miatt, ugyanis akkor derült ki, hogy Pollard fél szemére vak, így csak túl későn vette észre hátulról közeledő ellenfelét. Seabiscuit rövidesen a kaliforniai rajongók kedvencévé vált, következő három versenyét megnyerte, majd Howard úgy vélte, ideje feljebb lépni, így győzelmi sorozatát immáron stakes-futamokban folytatta, egyre növekvő súllyal, majd mikor legközelebb szembenézett Rosemont-tal, hét hosszal előtte vágtázott be a célba.
Seabiscuit és Charles Howard Kaliforniában
Szeptemberben visszatértek az ország keleti felébe, ahol Seabiscuit eddigi legnehezebb kirótt tömegével (60 kg) lépett pályára a Narragansett Special-ben, ahol Smith a kemény talaj miatt vissza akarta léptetni, Howard azonban felülbírálta a döntést, a ló pedig harmadikként végzett. A szezon hátralevő részében még négyszer szerepelt versenyben, ebből háromszor állt fel a dobogó legfelső fokára.
Az évet 15 startból 11 győzelemmel zárta, valamint a legjobb keresettel az országban, ennek köszönhetően bajnok hendikep-mén lett. Mindeközben pedig egy bizonyos War Admiral elhódította a Hármas Koronát, majd az Év Lova címet…
Miután négyévesen betört az amerikai lóversenyzés élére, az 1938-as szezon nem indult könnyen, ugyanis februárban Red Pollard verseny közben leesett Howard egyik másik lováról, Fair Knightness-ről, majd rá is léptek a versenyzők, és komoly sérüléseket szenvedett el, így Smith kénytelen volt új lovast keríteni. Több próbálkozás után végül Pollard egyik közeli barátjára, George Woolf-ra esett a választás.
Woolf nem debütált vele rosszul, célfotós másodikként végeztek a Santa Anita Handicap-ben, annak ellenére, hogy az első egyenesen beszorult – ekkor merült fel először a kérdés, hogy összeeresszék a friss Hármas Korona-nyerő War Admiral-lal, és három időpontot le is szerveztek, de végül egyik sem valósult meg a kemény talaj miatt, amitől Seabiscuit csapata ódzkodott a ló egészségének megőrzése miatt.
Seabiscuit és Red Pollard
Júniusban Pollard visszatért tréningbe, egy csikó azonban megriadt, Pollard leesett, a száguldó ló pedig végigvonszolta a telepen, szilánkosra törve a lábát és látszólag véget vetve a karrierjének. Eközben Seabiscuit egy match race-en Del Marban maga mögé utasította Bing Crosby lovát, Ligaroti-t, majd további három, váltakozó sikerekkel végződő szerepléssel később benevezték a novemberi Pimlico Special-be, ezzel hivatalossá vált összecsapása War Admiral-lal.
Felkészítőnek, és visszaszokásként a keleti parthoz októberben a Laurel Stakes-ben állt starthoz, ahol másodikként végzett a pályarekordot felállító győztes, Jacola mögött, majd következett a nagy összecsapás, melyet az “évszázad csatájaként” aposztrofáltak.
A futamot 80 ezer rajongó követte élőben a helyszínen és 40 millió a rádióban. War Admiral gyors kezdéseire Tom Smith tökéletesen felkészítette idomítottját, így a várakozásokkal és szokásos stílusával szemben Woolf elment vezetni Seabiscuit-tel, majd Pollard tanácsára a célegyenesbe érve hagyta, hogy War Admiral melléjük érjen és lova megnézhesse magának ellenfelét.
A kistermetű pej ezt követően pedig kilőtt, és négy hossz előnnyel vágtázott be a pimlicoi célvonalba, annak ellenére, hogy War Admiral legjobb idejét futotta az adott távon, ennek fényében pedig év végén megszavazták az Év Lovának.
Volt azonban bőven üröm az örömben: Seabiscuit verseny közben könnyebben megsérült, és ugyan az életét szerencsére nem, karrierjét ellenben annál inkább fenyegette bal első lába, így az 1939-es évben ménesbe vonult, ahol hét kancát fedezett. Itt Seabiscuit és Pollard együtt épültek fel, miközben Smith Howard egy másik ígéretes lovára, Kayak II-re koncentrált.
Az év második felében Pollard újra elkezdte lovagolni Seabiscuit-et, és mikor ősszel a telivér elkezdett újra formába jönni, jelezte Howard-nak, hogy visszatérhetnének a pályára. Howard szívesen látta volna újra versenyben lovát, Pollard-ért azonban aggódott, ugyanis még mindig nem jött rendben teljesen a zsoké lába.
1940. február 9-én a páros végül mégis újra pályára lépett a La Jolla Handicap-ben Santa Anita Park-ban, ahol harmadikként végeztek, majd nem sokkal később Seabiscuit már ismét korábbi formáját mutatta. A “százlepedős versenyben”, ahogyan akkoriban Howard és mindenki nevezte a San Antonio Handicap-et maga mögé utasította Kayak II-t, majd egy hét múlva ismét összecsaptak a Santa Anita Handicap-ben, ahol 78 ezer néző előtt Seabiscuit győzelemmel búcsúzott a pályától.
Április 10-én bejelentették visszavonulását, és élete hátralevő részében tenyészménként tengette napjait. Végül 1947. május 17-én pusztult el, valószínűleg szívrohamban.
Seabiscuit szobra Santa Anita Parkban
Karrierje során Seabiscuit számtalan remek sikert ünnepelhetett, azonban nem ezért emlékszik rá a lóversenyvilág – ennél sokkal többet tett. Egy kis termetű, többször is már leírt ló, egy lecsúszott autókereskedő, egy komoly sérülésből felépülő lovas és egy kevésbé ismert tréner, akik meghódították a csillagokat – róluk szól a mesebeli, de igaz történet.
Seabiscuit a remény szimbóluma lett a Nagy Depresszió idején, egy a “kicsik” közül, aki mégis felért a legnagyobbakhoz, az emberek pedig ismét elhitték, hogy kitörhetnek a nyomorból, és nem kell beletörődniük a veszteségeikbe.
Nem is csoda, hogy sokak kedvencévé vált. Nem mellesleg Ő a lóverseny történelmének egyik legnagyobb és legemlékezetesebb legendája, a 20. század 25. legjobb amerikai lova és Hall of Fame tagja, aki igazi jelképpé vált, nem “csak” egy nagyszerű versenylóvá. Szerte az országban számos szobra áll a versenypályákon, számtalan alkotót inspirált, így több könyv és egy film is őrzi történetét.
Képek: Paulick Report, Wikipédia, Santa Anita Park, America’s Best Racing
