RACING PORTAL

Nemzetközi lóversenymagazin a turf legfénylőbb csillagaival

Németh Ildikó 70! - első rész

A magyar lóversenyzés nagyasszonya őszintén beszélt nekünk élete nehezebb és örömtelibb periódusairól is. 

1_resz_nyito_dsc_1438.jpg

Hatalmas megtiszteltetés számunkra, hogy a ma 70. születésnapját ünneplő Németh Ildikó otthonában fogadott minket.

Racing Portal: Kedves Ildikó! Hogy van ma? Hogy él Farkas Tibor halála után?
Németh Ildikó: Nagyon rosszul. (…kicsordulnak a könnyei). 39 évig voltunk együtt. Rossz a lovak nélkül, de őnélküle meg pláne.

Zsoképályafutás:

RP: 1974-ban találkozunk először nevével a krónikában. Milyen érzés volt akkor 20 évesen, amatőrként nyeregbe szállni, mikor Benedik, Breska és Krusnyiczky uralták a pályát?
NI: Csodálatos volt velük lovagolni. Nem szó szerint persze, hiszen csak 40 versenynyerés után lovagolhattam közöttük. Egyik sem volt rosszindulatú, sőt, maximálisan segítőkésznek bizonyultak. Kicsimnek szólítottak, azaz valóban fantasztikus érzés volt még amatőrlovasként is közéjük tartozni. Ezt szavakkal aligha lehet visszaadni. Szerintem ez a hangulat ma már nincs meg. Az első versenyemben Wallyval indultam, ott nem értünk el pénzes helyezést, de másodjára Kiss Józseftől bizalmat kaptam és Pancsi nevű lovával már győzni tudtam.

(Első verseny: 1974.04.21, Legény Hendikep, Amatőrverseny: 7. Wally – Németh Ildikó. Győztes: Gőgös Borsos M./ Horváth K.

Első győzelem: 1974.05.26. Mátka Hendikep I. rész – Amatőrverseny: 1. Pancsi – Németh I./Kiss J. - ¾ hosszal nyerve.)

RP: Az első évben három győzelemmel máris amatőr champion lett, majd 1980-ig, azaz hét esztendőn át nem is engedte át másnak ezt a címet. 1981 a váltás éve, amikor már a profik között is megtaláljuk a nevét. Mindig is nyilvánvaló volt az Ön számára, hogy profi lovasként is folytatni fogja?
NI: Nem!

Én se profi, se amatőrlovas nem akartam lenni sosem!

Édesanyám betegsége miatt muszáj volt valami sportot keresnem a reggeli időszakokra. Őt elláttam mielőtt elmentem lovagolni és amikor hazaértem, folytattam a gondozását. Ma már nem bánom persze, hogy ezt választottam. A közgazdasági technikum után a Vegyiműveket Tervező Vállalatnál dolgoztam, de csak fél évet, mert édesanyám akkor lett beteg. A munkát ott kellett hagynom emiatt. A szomszédban lakott egy kislány, aki Galló Misi bácsihoz járt lovagolni, és én megkértem, hogy kérdezze meg a Mestert, hogy vele tarthatnék-e. Misi bácsi visszaüzent, hogy szeretettel vár, de a portán találkoztam a „Papával” (így nevezi Ildikó néhai párját, a lovasként és idomárként is derbynyerő Farkas Tibor mestert – a szerk.) és ő azt mondta, menjek hozzá, ne pedig Misi bácsihoz. Azt gondoltam, ha hív valaki, illendő menni, ráadásul nem tudtam Misi bácsinál szükség van-e rám igazából, vagy esetleg csak udvariasságból mondta, hogy vár szeretettel.

Itt kell elmondanom, hogy akkoriban nagyon nem volt könnyű versenyt nyerni. Volt, hogy egész évben tizenötöt lovagoltam és abból mondjuk ötöt nyertem. Akkor nem volt ilyen, hogy egy nap hetet-nyolcat lovagolunk.

Ennek ellenére sosem akartam versenyben lovagolni!

Nem azért mentem, mint a maiak, hogy zsoké szeretnék lenni, hanem csak, hogy picit lovagolhassak, sportolhassak, no meg a lószeretet miatt. 1973. február 26-án kerültem oda és a következő évben mondta a Papa, hogy lovagolhatnék versenyben, mert ő úgy látta, vagyok már annyira ügyes, hogy készen állok. Így kezdtem, de édesapám előtt mindent, az egész lovaglást tagadni kellett. Nagyon féltett ugyanis.

dsc_1441-2.jpg

RP: Kitől tanulta legtöbbet a kezdeti években?
NI: Benedik Dezsőtől és Kállai Páltól. Kállai, amikor Jugoszláviából hazajött, a Papához keveredett. Mindig együtt mentünk munkát és ő igazán rengeteget tanított. Rengeteget. Mikor Kovács Marci bácsi (kiváló idomár, Farkas Tibor elődje és nagybátyja – a szerk.) kijött egyszer lovakat nézni és azt kérdezte: „Ki ez? Úgy ül, mint kacsa a pocsolyában.” Na ez voltam én! Akkor nagyon rosszul éreztem magam emiatt, hiszen senki nem mondott még ilyet nekem korábban és elkezdtem magam nézni az árnyékban, így próbáltam javítani az ülésemen.

RP: „Németh Ildikó a közönség üdvöskéje, kedves színfoltja lett a Kincsem Parknak. Derekasan megállta helyét a férfiak között, sőt, sokszor okozott nekik forró pillanatokat egy-egy öldöklő finis közben, amikoris fölénybe került velük szemben” – írta önről Horváth József. A rendkívül erős konkurenciában a TOP 10-be sosem tudott kerülni (1984-ben Vas József mögött 13.!), de 1986-ban pontosan az utolsó győzelme (szeptember 18-án) lett a 100. Két kérdés ehhez, hogy mekkora publicitást kapott ez akkoriban, másrészről volt pezsgőlocsolás vagy bármi ünnepség az öltözőben?
NI: Nem, semmi ilyesmi nem történt. A közönség imádott, de nem emlékszem, hogy bármiféle ünnepség vagy köszöntés lett volna a 100. győzelmem után.

RP: Szavaival egybevág, hogy elhoztam Önnek emlékbe a következő Turfot és egyetlen szó sincs benne arról, hogy Ön "százados" lett.
NI: Nincs, persze. Valóban nem kerítettek nagy feneket ennek a dolognak akkoriban. Ami inkább érdekes, hogy nem túl sok lovaglásból értem el a százat.


Történelmi kép. Ez ugyanis Németh Ildikó 100. győzelmének eredményközlése.

RP: Senki nem szereti ezt a kérdést, de talán megbocsátja: volt különösen kedves lova akkoriban?
NI: Rengeteg kedves volt. Én ugye amatőrként kezdtem, azaz lovat nem kellett „végeznem”, de mégis minden reggel benn voltam már fél ötkor. Elvégeztem a hat kedvenc lovamat és mire a többiek jöttek, nekik ezzel a hattal már nem kellett foglalkozniuk. Utáltam volna, ha velük más is törődik, pedig akkoriban mindenkinek két „lova volt”, maximum három. (Ildikó nekünk nem említette, de egy korábbi interjújából kikerestük, hogy az a Teátrum volt egy egyik legnagyobb szívszerelme, akiről itt írtunk hosszan, és akivel Ildikó a 100. Szent István Díjat nyerte, igaz idomárként. - a szerk.)

RP: A női zsokék úttörőjeként rengeteg hölgylovast inspirált. Volt, aki a szemébe is mondta ezt Önnek, hogy Ön a példaképe, esetleg Ön miatt kezdett lovagolni?
NI: Igen. Tulajdonképpen akik nálam megfordultak amatőrök, mint Jucó (Dickinson Judit - a szerk.) és a többi kislány, azok elmondták.

Tréneri pályafutás:

RP: 1987-ben, a magyar lóversenyzés történelmében, 160 év után, első nőként folytatta idomárként. Ez is nyilvánvaló volt az Ön számára, hogy ez következik az életében?
NI: Ez ugyanúgy nem volt eltervezve, mint hogy én zsoké legyek. Dezső bácsi (dr. Fehér Dezső – a lóversenyvállalat akkori igazgatója – a szerk.) behívatott, hogy vegyem át Esch Sanyi bácsi istállóját. Én ezt nem szerettem volna, hiszen akkoriban még mindig édesanyámat ápoltam és pesti lányként én nem szerettem volna Dunakeszire „kijönni”. A következő évben, amikor Németh Feri bácsi abbahagyta, akkor következtem én utána. De hangsúlyozom: én ekkor sem akartam idomár lenni, de Dezső bácsi azt mondta: márpedig igenis kell. Ennek ellenére én nagyon szerettem őt.

Ilyen tekintélyt parancsoló igazgatója sosem volt és sosem lesz a lóversenynek. Az ő idejében csak rá kellett nézni Kedvesi vagy Házi mesterekre. Mindenki öltönyben, nyakkendőben volt, öröm volt rájuk nézni, nem úgy, mint ma, hogy egyesek rövidnadrágban meg papucsban mennek be a pályára.

Most hallottam Öntől, hogy elment Házi Laci is. Mérhetetlenül sajnálom és együttérzek a családjával

RP: Igen, sajnos. Ez viszont jó: Németh után Németh. Volt az elhíresült mondása, miszerint „a versenyek 50 %-át az istállóban lehet megnyerni”. Nem feledve, a trenírozás és a zsoké szerepét sem persze, de mégis leginkább kinek az útmutatása alapján kezdett trenírozni? Mely tréner munkássága volt leginkább felfedezhető a Németh istállóban?
NI: Csakis a Papa tanítása után.

RP: A sztárzsokék, hogyan fogadták, hogy egy korábbi riválisuk, aki ráadásul nő, ad nekik idomári utasítást a ringben?
NI: Nem érzékeltem ebből semmit. Velem szemben, nyugodtan állíthatom, hogy mindenki tisztelettudóan viselkedett. Persze tudom, hogy sosem volt jó hírem, de ha nem lettem volna ennyire kemény, akkor már rég nem lettem volna a pályán. Nem lett volna 40 lovam, hanem talán csak 3 vagy 4. De én nem csak követeltem, hanem mindig kivettem a részem a munkából is. Ezért is fáj most itt meg ott.

RP: 1989-ben Tartuffe Káposztásmegyeri Díj győzelmével indult el a sikersorozat, amely két derby és három Nemzeti Díj győzelemben csúcsosodott ki. Gondolta volna valaha, hogy ilyen magasságokat fog megélni idomárként?
NI: Nem. Persze, hogy nem, de előre szerintem ezt senki sem gondolja. Élő állat mellett nem szabad vakon bízni. Nekem az V/b nyerés ugyanolyan kedves volt mindig is, mint egy nagyobb versenyé.

RP: Ezt is alátámasztja, hogy rengeteg amatőrversenyt „nyeretett az utódaival”...
NI: Mindig is szerettem őket, másrészről én nem felejtettem el soha, hogy honnan jöttem.

RP: Szakmázzunk picit! Mindhárom kiemelt csikóversenyt megnyerte, a gróf Károlyi Gyula emlékversenyt négyszer is, viszont Sir Khan csak hatodik volt a Kritériumban, Pierro pedig nem is futott a kiemeltekben. Ez is azt támasztja alá, hogy egy derbyaspiráns esetében teljesen figyelmen kívül hagyható a kétéves forma?
NI: Kiváló kérdés. Teljesen felesleges nézni valóban. Sir Khan például kétévesen egy rettenetesen kötött mozgású ló volt és mindenki azt mondta róla, hogy selejt. Mivel Mester János kibérelte ezt a lovat, az egyik ma is jól ismert futtató azt mondta nekem, hogy én be akarom csapni a tulajdonost, hogy én miért ezt a „nyomorék dögöt” akarom, hogy kibérelje. De én valahogy ráéreztem, hogy ha kinövi magát nem lesz ilyen kötött mozgású, akkor jó lesz. Egyébként Pierróról ugyanezt mondták, hogy micsoda marha vagyok, hogy ilyen hosszúra futtatom, mert nem áll. Valóban nyert rövidre is, de tudjuk az alaptézist: a jó lónak nincs távja.

pierro-1996-derby.jpg

RP: A két derbygyőzelem hogy hatott az istállólétszámra, hiszen alaposan megemelkedett az ázsiója?
NI: Én úgy érzem, hogy nálam végig kopogtattak új tulajdonosok, azaz, hogy valaki kifejezetten a derbysikerek miatt jött volna, azt nem mondanám. Persze akkoriban is ment már ez a „lovakat elviszem” történet, hiszen Bábolna azért vitte el az összes lovát – előre bejelentés nélkül - egy kedd reggel tőlem, mert a Kancadíjban egy magánfuttató lova orrhosszal „leverte” az övékét. Megtették ezt velem úgy, hogy én „bábolnai” tréner voltam. (Marica és Tavasztündér második és harmadik az 1993. évi kiadásban. Erről beszélt itt Ildikó. - a szerk.) Annyira nem rázott meg a történet, mert hétvégére már ugyanannyi lovam lett. Szerintem sosem állt nálam 30-nál kevesebb ló.

RP: Ugyan nem Ön volt az első derbynyerő hölgyidomár hazánkban (igaz az első, aki 1-2-őt „csinált” ott), de hogyan viszonyultak a férfikollégák Önhöz akkoriban?
NI: Ugyanazt tudom válaszolni, mint a zsokékat érintő kérdésre. Én nem vettem észre, hogy bármi is megváltozott volna köztünk. Egészséges irigység és rivalizáció volt persze, de abszolút sportszerű keretek között. Aztán később ez sajnos már nem volt elmondható.

Holnap folytatjuk!

süti beállítások módosítása