Ma Szalai Mónikával és dr. Ecsedi Leticiával, a 2017-ben, ezen a napon elhunyt legendás mesterre emlékezünk itt, a Racing Portalon.
1945-ben született. Tizenötéves korában, 1960-ban jelentkezett a vállalatnál lovásztanulónak. A legjobbhoz került. Kerek két évtizedet töltött Aperianov Zakariás mellett, akitől vélhetően mindent ellesett és megtanult. Később így nyilatkozott erről: „Aperianov mellett szinte a ló minden rezdülését figyeltük. Nem csak a lábak, azok kezelése volt fókuszban, hanem hogy minden egyes lónak megismerjük a tulajdonságait, képességét és azt, hogy mennyire munkaigényes. Természetesen az összes lovamat szeretem, de nem tagadhatom Immer, Íjász, Chorist mellett leginkább Bakony volt a legkedvesebb számomra.”
Síkon sosem versenyzett, de gát és akadály műfajban összesen hét győzelmet jegyzett, többek között Regénnyel és Otiliával. A balesetek ugyan nem, de a komoly sérülések elkerülték, bár többször volt agyrázkódása. Később a legenda mellett abrakmester lett, majd Farkas Tibor istállójába került és amikor Galló Mihály nyugállományba vonult, ő vette át a lotját.
1983 és 2005 között volt idomár.
Ezen időszak alatt 547 versenyben győztek kedvencei. 1995-ben a két Farkas, Ferenc és Tibor mögött harmadikként végzett a championátusban.
Nagydíjgyőzelmei:
1990 – Imperiál Díj - Apanázs
1991 – (akkori) Köztársasági Díj (1200 m) – Gomba
1993 – Budapesti Díj – Mackenna
1994 – Lovaregyleti Díj – My Colt
1995 – Millenniumi Díj – My Colt
1995 – Kisbér Díj – Golyó
1996 – Kétévesek Kritériuma - Lógós
1999 – Hazafi Díj – Satelit
A mai napon Szalai Mónikával és dr. Ecsedi Leticiával emlékezünk a mesterre.
Elsőként Mónika szavai.
RP: Mónika! Legutóbb elmesélted nekünk, hogy miként nyertétek meg az első alkalommal kiírt Hazafi Díjat 1999-ben, de kérlek meséld el azt is, hogy miként kerültél Szabó Mihályhoz?
Szalai Mónika: Egy Corcovado nevű lóval együtt kerültem a galoppra, aki Barna mesternél állt idomításban. Egyből beleszerettem a lóverseny világába, ez a ló pedig megtanított az alapokra. Kb. fél évet töltöttem itt, segítettem, figyeltem, tanultam. Szabó mesternél munkaerőhiány volt akkoriban, így jött a lehetőség, hogy felvesznek. Hihetetlen nagy öröm volt nekem, hogy ilyen hamar, egy ekkora lóállománnyal rendelkező istállóba kerülhettem és azért kaptam az első fizetésem, amit a világon a legjobban szerettem csinálni. Rengeteg volt a munka, 8-10 lovat lovagoltam naponta + az istállómunka, de ami a leges legjobban megmaradt bennem abból az időszakból, az, hogy alig vártam mindig, hogy reggel legyen és mehessek dolgozni.
Úgy éreztem, hogy megbecsülik a munkámat, biztosítják a fejlődésemet és folyamatosan kaptam a lehetőséget versenyben is.
A második évtől kezdődően már nagyversenyekben, a jó képességű lovakat is megkaptam. Hitt, bízott bennem és kiállt értem a mester, ami nagyon nagy szó volt, tekintve, hogy még mindig kezdőnek számítottam és abban az időben nőként sokkal nehezebb volt érvényesülni, mint napjainkban.
Mindig és az élet minden területén előtérbe helyezte a tisztességet és a korrektséget,
fontos volt neki, hogy azok a lovasok arassák le a babérokat, akik hét közben is „húzták az igát”. Jó volt a társaság, megvolt a tisztelet és egyszerűen csak tettük a dolgunkat, miközben jól éreztük magunkat.
RP: Ennyi év távlatából miként emlékszel még rá?
SZM: Jó kedélyű emberként emlékszem rá, aki abszolút alázattal és szorgalommal végezte a munkáját. Minden nap végignézte az összes lovat, hogy rendben vannak-e, minden munka után megkérdezte, hogy milyen érzés volt a lovon, milyen kedvvel dolgoztak. Ismerte minden lova „rigolyáját”, különleges türelme volt a problémás lovakhoz.
Hogy milyen emlékkép foszlányok maradtak meg róla?
A teljesség igénye nélkül például ahogy állt az istálló sarkán és fürkésző tekintettel figyelte az éppen munkába induló lova minden rezdülését, ahogy aggódott értem, mikor „csikót törtünk”, ahogy a „csillagokat lerúgó” és „röpködő” Álomarcú-t sétáltatta és beszélgetett vele, ahogy a rendkívül hasznos és az eredményeket mindig szállító két kancát, Koko-t és Tánctündért becézgette, ahogy a boxban nem nyergelhető Miloi-val szenvedtünk az istálló előtt, ahogy a könnyűterhű lovasok ólommal teli ólomtáskáját némi morgolódás közepette „vonszolta” maga után, és az a jellegzetesen elégedett, visszafogott mosoly, amikor nyerőt vezethetett vissza. Tökéletesen tudtunk együtt dolgozni, azt a pár évet életem legboldogabb időszakaként őrzöm a szívemben.
Kedvenc lováról elnevezett futamot is megnyerte
Aztán jó pár évvel később, amikor már a saját idomítású lovaimmal versenyeztem, minden találkozásunkkor volt hozzám pár kedves szava, tanácsa. Szemmel láthatóan örült nekem, bármikor is futottunk össze. Ugyanazt a szeretetet, kedvességet, jóindulatot láttam a szemében, mint sok-sok évvel korábban. Hatással volt az életemre, még jobban megszerettette velem ezt a sportot és életformát, mély nyomot hagyott bennem a munkássága és a személyisége. Bagyon jó és szerethető ember volt, köszönettel tartozom neki, sosem felejtem el.
Mónika kedves sorai után következzenek dr. Ecsedi Leticia szavai.
RP: Kedves Leticia! Amikor első galopplovadat megkaptad édesapádtól, az pont a VIP istálló aranykorszaka volt. Adódik a kérdés, hogy miért nem Friebert Attilához került a magyarországi árverésen vásárolt Tunézia (pm., született: 1997, Komombo - Tündér Rózsa) idomításba?
dr. Ecsedi Leticia: A teljes történetet nem tudom, de édesapám már régről ismerte Szabó Mihályt és családját és nagyon sokra tartotta őt. A ló Misi bácsinál állt idomításban és talán nem akarta abból a környezetéből kiszakítani, másrészről viszont azt szerette volna, hogy én is teljeskörűen megtanulhassak mindent. Talán jobbnak láthatta azt a türelmet, nyugalmat és több évtizedes tapasztalatot, amit Misi bácsinál látott, ahhoz mérten, ami a VIP istállóban, egy felpörgetett, abszolút üzemi méretű, nagy volumenű, nemzetközi sportra szakosodott versenyistállónál tapasztalható volt. Misi bácsinál minden ló egyedi elbírálás alatt volt, és sokszor a szinte lehetetlen helyzetből is ki tudták hozni a maximális eredményeket. A lovamnak is volt egy buta boxbaleset miatti sérülése, ami miatt csak a tényleges képessége alatt tudott teljesíteni, de becsülettel helytállt és közepes képességű hendikeplóként is sok örömet okozott nekünk.
Legjobb idomítottja: My Colt. Szabó Katalintól kaptuk a képet.
RP: Ennyi év távlatából miként emlékszel még rá?
EL: Egy végtelenül szerény, jóindulatú, mindig nyugodt embert ismertem meg személyében nagy szakmai felkészültséggel, aki abban a pillanatban, amikor belépett az istállóba már tudta, hogy valami nem volt rendben bármelyik lóval. Régen a Kincsem Parkban laktak, ahol a lovai is álltak. Sokat meséltek nekem arról az időszakról, hogy milyen előnyei voltak azoknak az istállólakásoknak, ahol éjjel is hallhatták, ha bármi szokatlan nesz ütötte fel a fejét. Ehhez mérten nagy tehertétel volt neki, hogy idősebb korukra Alagra került az istálló, de azt is minden panaszszó nélkül viselték. Ezt is megoldották. Minden nap a hajnali vonattal már utaztak a szeretett lovaikhoz. Nem emlékszem rá, hogy tudtam úgy odamenni, akár 11 óra vagy dél után, hogy náluk ne lett volna nyitva még az istálló, pedig abban az időszakban már kevés lovat trenírozott.
Hogy milyen a Fortuna?
Ha jól emlékszem egy szilveszteri zsákbamacska játékon sikerült megnyerniük a fődíjat, egy kis, piros Suzuki autót. Azt gondolom, hogy a lehető legjobb helyre került, mert szükségük volt az autóra és magam is örültem, hogy megoldódott az a probléma, hogy nem kellett többé vonatozniuk. Ma már nem létezik ugyan, de ha jól emlékszem Misi bácsi kétszer is elnyerte a Fair play-díjat, amire azt gondolom, hogy azért kerülhetett sor,
mert nagyon-nagyon kevés ember van a pályán, aki önzetlenül, szakértőként úgy van jelen, hogy kész is, hajlandó is és tud is segíteni, bárkinek, bármiben. Misi bácsi ilyen volt.
Szeretett mesterünk 2017. július 26-án, hosszantartó betegség után hunyt el. A mai napon rá emlékezünk.
Köszönjük két mai segítőnknek, Leticiának pedig gratulálunk harmadik gyermeke megszületéséhez!
Képek: Horváth József, Szalai Mónika. A nyitóképen Ancsi (Szabó Mihály/Albert Ferenc)
