Régóta esedékes volt már, hogy Székely Károly főszerepbe kerüljön a Racing Portalon, hiszen a Magyar Lóversenyzés egyik legismertebb és nem tagadjuk, egyik legmegosztóbb alakjáról van szó.
Racing Portal: Karcsi! Szeretettel köszöntelek a Racing Portalon. Ha 2020-ban egy vadidegen találkozna veled, Te milyen titulusban mutatkoznál be neki, vagy ha úgy jobban tetszik, mi kerülne a névjegykártyádra?
SZK: Székely Károly vagyok. Nyugdíjas idomár. Nyilvános idomár.
RP: 1955-ben Újkígyóson születtél, abban az évben, amikor Roppant volt a derbynyerő, de melyik az első derby, amelyikre Te magad már emlékszel?
SZK: Az ókígyósi ménest még 1832-ben Wenckheim Frigyes, a Szabadkígyósi kastély tulajdonosa alapította telivérekkel, így ahol én felnőttem, ott minden hétvégén voltak galoppversenyek, illetve telivértenyésztés is folyt egészen az 1990-es évekig, az Aranykalász TSZ privatizálásig. Mióta az eszemet tudom, azaz gyermekkorom óta kizárólag a telivérek vonzottak, de derbyt és magát a versenyeket már csak később, felnőttként láttam. A legemlékezetesebb Turbóé, illetve később a Kovács Misi bácsi Alfonz nevű lovának győzelme volt számomra.
Személyesen is jól ismertem, óriási tisztelettel voltam iránta, a következetessége, a szakmai tudása és alázatossága miatt, ami példaértékű volt számomra.
Ez a két derbygyőzelem volt az, ami engem, mint egy feltörekvő fiatalt még inkább arra ösztönzött, hogy ezzel foglalkozzak, és talán később nekem is megadatnak ezek a sikerek.
Balról jobbra: Kovács Mihály felesége, Kovács Mihály, Alfonz, JP Lopez zsoké
RP: A falusi, szeretetteljes családi környezet jelölte ki számodra az utadat, hogy a lovak megszállottjává váltál?
SZK: Már gyermekként, fiatalon volt saját lovam. Jóval később, a 90-es évek elején megismerkedtem Száraz Zsuzsannával, a jelenlegi feleségemmel, akivel már 1994-ben megalakítottuk az SZ+SZ istállót, így az ESDE Bt.-vel, azaz Siklósi úrral, Hitka Péterrel és másokkal már el tudtuk kezdeni a futtatást. Az idomárunk Csapkovits Tamás volt, aki nagy szeretettel és hozzáértéssel gondoskodott a rá bízott lovakról, ahogyan később Böröcz Béla is.
RP: Szüleid mivel foglalkoztak? Csak utána mondanám meg, hogy miért kérdezem…
SZK: Édesanyám takarítónő volt az önkormányzatnál, édesapám pedig repülőgép szerelő, így ha arra irányul a kérdésed, nem volt a családban lovas megszállott, én voltam az első, hiszen ott nőttünk fel a ménesnél, így számunkra természetes volt, hogy az iskolából a lovardába vezetett utunk.
RP: Nem erre irányult, hanem arra, hogy az ő tanácsaik révén képezted magad, hiszen ha jól tudom, tanulmányaid elvégzése után mentőorvosként kezdtél dolgozni?
SZK: A tanulásban tetten érhetőek voltak természetesen a jótanácsaik, az életpálya választásban nem, hiszen édesapám azt szerette volna, hogy valamiféle szerelő legyek, de én mindenképpen az egészségügy felé akartam orientálódni és így is tettem. Másokon akartam segíteni. Azt láttam ugyanis, hogy ebben az országban nagy szükség van azokra az emberekre, akik tiszta szívvel másokon segítenek…
RP: …akárcsak most, a koronavírus helyzetben…
SZK: Így van. Mindig abból van a legkevesebb, aki nem fél önmagát is feláldozni és a lóversenysport pont erről, azaz alázatról, önfeláldozásról szól, anyagi, erkölcsi és mindenféle tekintetben, tehát így mind az egészségügy, mind pedig a lóversenyzés közel állt a szívemhez.
RP: Az orvosi diplomád megszerzése után mentél el mentőorvosnak?
SZK: Akkoriban senki nem lehetett orvos, ha nem ment el előtte mentőorvosnak. Tehát amikor végeztél az egyetemen, kihelyeztek mentőorvosnak, hogy szakmai gyakorlatot szerezz. Mind belgyógyászatból, mind sebészetből, mind szülészetből a legjobb kiképzés volt és a mai napig azt mondom, hogy messze a legjobb a mentőzés. Ott mindig kész helyzet elé kerülsz, ahol óriási segítséget kapsz a már idősebb ápolóktól is. Egy kezdő orvos nem tud még sok mindent. Aki az ellenkezőjét állítja az messze áll a realitástól. Nagyon nagy szükség van tehát a külső segítségre, mivel olyan dolgokon esel át, amin máshol nincs esélyed. Pl. másfél év alatt biztosan levezettem száz szülést. Ez egy óriási gyakorlati tudást eredményezett mindenkinek, ráadásul én ezt rettenetesen szerettem csinálni. Rengeteg lehetőséget láttam ebben, de a lóversenypályán igyekeztem erről nem beszélni. Semmiképp nem szerettem volna a két dolgot, a munkámat, a magánéletemet és a hobbimat, ami a lóversenyzés összekeverni. Az itteni (lóverseny) erkölcsök, illetve normák az én felfogásomtól teljesen eltérnek. Persze talán az nem véletlen, hogy tulajdonosaim ma is az Ecsedi doktor és a Berta András professzor úr, akivel évtizedek óta nagyon jó kapcsolatot ápolunk.
RP: 1996-tól találkozunk a neveddel a trénerek rangsorában, de Te soha nem voltál egy klasszikus értelemben vett tréner, azaz mindig volt egy másik bevételi forrásod…
SZK: Kiválóan látod.
Az államosítás, vagyis a privatizáció után, Magyarországon mind a zsokéknál, mind a trénereknél egy olyan felállás következett be, amelyben maximum tengődni lehetett, de megélni semmiképp.
Az előbb már szó esett róla, hogy 1994-től mint futtató kerültem ebbe a láncolatba, ami azt jelentette, hogy évente 10-12 lovat futtatunk feleségemmel, a már leadózott jövedelmünkből. Sajnos Csapkovits urat, mesterünket baleset érte, így kértem magamnak tréneri engedélyt, de láttam, hogy ebből megélni nem lehet. Ennek következménye, hogy sokan a mai napig is ilyen szolgálati lakásokban élnek a szegénység miatt Alagon és másutt. Én ezt úgy nevezem, hogy indiai putri sor. Az én méltóságomhoz ez megalázó lett volna, hogy ezt felvállaljam. Ha én 30-40 lóval, szeretnék foglalkozni, akkor nekem Dunakeszin kellene treníroznom. Ha eljössz az én udvaromba, meglátod, hogy egy másfél hektáros parkunk van kis tóval stb. Ezt én nem kívántam soha felcserélni arra, hogy mondjuk, lenne (Dunakeszin) 10 háromévesem és talán lenne derbylovam. Én nem ezt az utat választottam. Nekem jobb, ha a saját házamnál csak pár lovat tartok.
RP: Mondhatjuk, hogy rögtön pályafutásod első évében találkoztál életed lovával, Andrásfival? Vagy az inkább April Sun volt?
SZK: Egyikük sem lett az, mert az az én életemben Diplomata volt. Most viszont lehet, hogy meg fogsz lepődni, mert úgy gondolom,
Andrásfi jobb volt, mint a Hármas Korona nyerő.
Nem ő volt tehát életem lova, de kétségtelenül egyik legjobbja. Rengeteg nagydíjat nyert idehaza és külföldön és 83,5 számokat futott, azaz valóban minden idomár ilyen lóról álmodik, de Te is tudod, hogy amikor átvettem, egy 55-ös formájú hendikepló volt. Onnan sikerült feltornázni, de úgy látszik, tudtunk élni a lehetőséggel.
RP: De miért volt nem kevesebb, mint 19 lovasa? Világrekordra hajtottál?
SZK: Nem, hanem amit korábban mondtam, teljesen más volt az erkölcsi felfogás a lovasok között. Sok volt még az „epli”, ami mára már nincs szerencsére, és ha én csak egy picikét is éreztem, hogy nem azt tette, amit én kérek, akkor lecseréltem, akkor is, ha ő volt champion lovas idehaza vagy akár Ausztriában. Ezzel én azt akartam ugyanis üzenni, hogy nem az eredmény érdekel elsősorban, hanem az, hogy a jó eredményhez a legjobbját kell hoznia a lovasnak, no és persze nekem, az idomárnak is. Ha az idomári utasítást nem tartja be a lovas, lehet az a világ leghíresebbje is, akkor nem lehet vele együtt dolgozni.
RP: A következő évek abszolút pályafutásod csúcs évei, a később Hármas Korona nyerő April Sun, sőt a Bagi lovak sikereiben nem kis részed volt, hiszen a Nemzeti Díjat még az idomításoddal nyerte, és csak a Derby előtt került a Kanics/Kovács duó felügyelete alá. Hogyan értékeled ma, 20 évvel később ezt az időszakot?
SZK: Igazából az egy közös munka eredménye volt, így a siker nem csak az enyém. Köztudott, hogy Szabó József után kerültem én oda, aki nem nyert a lovakkal egyetlen egy versenyt sem. Akkor kért fel Bagi úr engem. Én felvázoltam neki, hogy idomítás szempontjából tanulmányoztam az ausztrál, új-zélandi, amerikai tréningmódszereket. Fel kell osztani és be kell sorolni a lovakat távonként, évjáratonként és képesség szerint. Tehát nem lehet, hogy a sprinter hároméves, a négyéves, 2000 méteren versenyzővel együtt gyakoroljon. Kovács Sanyi ezt nem támogatta, pedig ennek ellenére megindult egy sikersorozat. Volt olyan eset, hogy egyetlen versenynap öt versenyt nyertünk. Az első igazi problémát az jelentette, mikor a tulajdonos megkérdezte, hogy a Millenniumi Díjban mi lesz a befutó. Én mondtam neki, hogy az Andrásfi fogja nyerni és valószínűleg a Power Moves vagy a National Flirt lesz mögötte a második. Ő azt mondta megrökönyödve: Te vagy az én idomárom, én pedig erre azt feleltem: ez igaz, de a másik ló (Andrásfi) jobb. Aztán úgy készültünk, hogy Sanyiék készítették a Bagi lovakat Kakucson én pedig a csapatommal Andrásfit Pesten, egymás munkájába abszolút nem beleszólva, de Andrásfi nyerte a futamot. Érezhető volt, hogy elvetettünk egy olyan magot, aminek eredménye hosszútávon nem lesz fenntartható, így előbb kisebb konfliktusok lettek, majd később én kerek perec kijelentettem, hogy semmi olyanhoz nem adom a nevem, ami minimális szinten is eltér az én elképzeléseimtől. Egymás iránti maximális tisztelettel, közös megegyezéssel váltunk el.
RP: Kovács Sanyival ennek ellenére abszolút nem letettek ellenségek, haragosak, hiszen sok nagy győzelmet arattatok a későbbiekben is együtt. A lóversenyzés vezetőivel viszont sokszor álltál harcban. Meg tudod mondani, összesen hányszor volt bevonva a licenced?
SZK: Nem. Sanyival semmi probléma nem volt közöttünk.
Magam sem számoltam, de az első időkben rengetegszer. Aperianov mester, Alafi mester, Barna mester és Németh Dezső is mind nyertek az általam felkészített lovakkal. A rendszerváltás után elsőként egyedül mertem kijelenteni ezen a pályán, hiszen ahogy Te is kiválóan megjegyezted én sosem függtem tőlük anyagilag, hogy
itt nem történt rendszerváltás, ugyanazok a káderek, kommunista vezetők dolgoznak, csak más bőrbe bújtatva.
Ez előre semmiképp nem viszi, inkább tönkreteszi a lóversenyt. Egy részük a mai napig itt van, mint tanácsadó, amivel én egyáltalán nem értek egyet, de a korom és az energiám miatt, én ebbe már nem fogok tudni beleszólni. Értelemszerűen ezt nem túlzottan értékelték, de a lovasaimért, lovászaimért mindig kiálltam. Előttük kivívtam a tiszteletet, míg a vezetőknél naná, hogy nem, bár meg kell mondjam, nem nagyon mertek „bántani”, mert rájöttek, hogy akárhányszor elvették az engedélyemet, mindig segített valaki, hogy ezt visszakapjam, így már elvi okokból, de azt mondtam: jó, akkor a következő évet még megcsinálom.
Racing Portal: Nem csak az eltiltások miatt, de többször voltál önkéntes karanténban, és azt mondtad, míg nem lesznek változások Te kilépsz a lóverseny-életből. Ha ezen időszakokat összeadnánk, ez mennyi időre rúgna?
Székely Károly: Legalább 6-7 év lenne, ha összeadnánk.
RP: Szerinted az is személyed elleni bosszú, hogy az Andrásfi hendikep mindössze három kiadást élt meg?
SzK: Nem, hanem úgy gondolom a lecserélt vezetés helyére lépők már nem értékelték ezt a lovat olyan magas szinten, mint a korábbiak. Igazán sajnálom, mert sokszor 50-es képességű lovakról is neveznek el versenyeket, és egy ilyen kiemelkedő klasszis, amely Ausztriától Szerbiáig sikerrel versenyzett.
Utóbbit nem szabad lebecsülni, hiszen a hét ország lovainak nagyversenyét, amelyben addig csak két magyar idomítás győzött abban a században, ő 11 hosszal nyerte.
Tehát nagyon komoly nemzetközi sikerek után többet érdemelt volna, de ez a múlt. Én azt mondom: próbáltunk erős alapokat lerakni, amire majd később lehet építkezni, de hogy ezeket a történelmi alapokat ki hogyan használja a lóversenyzés jövőjében az sajnos már nem rajtam múlik.
RP: Gondolom több igazgató is megfenyegetett, hogy tönkretesz, de hát, ahogy már többször érintettük, neked sosem a lóverseny volt a fő bevételi forrásod. Te azonban még mindig itt vagy, míg ezekre a bürokratáknak már a nevére sem emlékszünk. Mekkora volt a legnagyobb lóállomány pályafutásod során a kezeid alatt?
SzK: A Bagi csapatnál volt a legnagyobb, legerősebb állományom és emellett 20 lovat tartottam Pesten a hetes, kilences, tízes istállókban, de ez mindösszesen három-négy hónapig tartott. Ugyanis az akkori vezetésből többen is úgy tartottak lovat, hogy ezt anyagilag nem engedhették (volna) meg maguknak, így az általam felhalmozott takarmányt, kisbálás lucernát stb. éjszakánként az embereik ellopták a saját lovaik számára. Azt mondtam, hogy innen azonnal ki kell vonulnom, mert ha maradnék, az méltatlan lenne hozzám. Akkor kerestem vidéken egy olyan területet, ahol egy tréningpályát is létre tudok hozni, és ha csak pár lóval is, de úgy tudok foglalkozni velük, hogy nem azt kell figyelnem van-e még az általam vásárolt takarmányból másnapra és a lovaimnak mindent meg tudok adni.
RP: Számomra azért könnyen befogadható a történeted, mert az elmúlt húsz évben engem akárhányszor felhívtál, mindig építő javaslataid voltak, azaz a lóversenyzés jobbítása érdekében szóltál volna. Már ha engedtek volna, az illetékesek. Itt szakadnak két táborra a lóversenyzés szereplői. Megállapítható, hogy vannak, akik a lóversenyzésért és vannak, akik belőle élnek/éltek. Te hogy látod ezt?
SzK: Rendkívüli módon fogalmaztad meg, amit én már a 90-es évek végén megformáltam. Addig, amíg a Magyar Lovaregyletet a tulajdonosok, Széchenyiék, Wenckheimek és Gróf Erdődyék létrehozták, az azt jelentette, hogy ők a lóversenyért éltek és erre nem keveset áldoztak, de emellett ők is vezették. A privatizáció és a rendszerváltás után két részre tagozódott. Első halmaz, aki a lóversenyből él, kell a szolgálati lakás, a szolgálati autó, szolgálati telefon, a másik halmaz a tulajdonos, az idomár és a lovas viszont áldoz rá, ő a lóversenyért él.
Mivel ez most idehaza fordítottan arányos ez hosszú távon nem fenntartható, mert nem közös a cél.
Az egyiknek az a célja, hogy minél tovább hatalmon maradjon és pénzt keressen, minél többet lehúzzon a lóversenyből, nekünk pedig egy folyamatos küzdelem a fennmaradásért. Ezt a küzdelmet, aki anyagilag még bírja, az még kitart, de látható, hogy folyamatos cserélődés van a szakmában, nem csak az idomároknál. A lovasokról ne is beszéljünk.
RP: Ha hiszed, ha nem, pontosan ezt szerettem volna kérdezni, hogy ugyan sok mindent lehetne idehaza jobbá tenni, de van arra vonatkozólag ötleted, hogy zsokéból, hogy lehetne több?
SzK: Mi régen a Hercegfalvi Tibivel, a Göttler Vilivel, azaz olimpiát megjárt lovasokkal kiskorunktól lovagoltunk, azaz volt kitől tanulnunk. Ma felültetsz egy kislányt háromszor a lóra, már amatőr licenszet szeretne, és már versenyezni akar, de mivel nincs elég munkalovas és szakszemélyzet némely tulajdonos inkább kikéri a licenszet, hogy a munkalovas nála maradjon, mert többet vállalt be, mint amennyit bírna, így szüksége van az amatőrre. Ezáltal teljesen felhígult a mezőny.
Amatőrre mindig szükség van, de olyan formában, hogy meg kellene hagyni nekik az időt, hogy megtanuljanak mindent. Utána kellene szelektálni és a bennmaradóknak engedélyt adni. Úgy nem lehet, hogy nyitok egy lovas iskolát és egy militarista félvéreken oktat. Egy Vas Józsit – elnézést, hogy nevet említek – kellene odatenni. Egy űrhajóst nem lehet egy MTZ-n megtanítani. Könyörgöm, milyen dolog az, hogy egy egészen másfajta stílust tanítok nekik, azt is csak szerencsétlenkedve, azt is csak pár órában, majd felteszem egy lóra, amiről gőze sincs, hogy milyen és talán még életveszélybe is kerül, maga a gyerek is. Izgul a szülő, izgul a versenyintézőség, mindenki izgul, hogy túlélje.
Nincsenek megfelelő alapok. Hamarabb kapnak engedélyt, mit az ildomos volna. Továbbá nincs, aki felügyelje őket. Beszéltünk róla, hogy milyen jó a kapcsolatom Kovács Sanyival. Igen, mert egy rendkívül jó lovasnak tartom.
Nekik kellene tanítani. Az, hogy 1000 győzelem után Varga Zolinak ki kell menni külföldre, hogy a lovasiskolában nem találunk neki egy állást, amikor egy Széchenyi-díjas embernek nem találunk a versenyintézőségben egy állást, akkor miről beszélünk? Mert egy Vas Józsi biztosan meglátja azt, amit egy nem szakmai zsűritag nem, hogy mi volt a kanyarban, ki akadályozott kit, hányat ütött stb. Sajnos nincs, a jelenlegi vezetésben szakmai vezető, ezért ez meg fogja határozni a jövőt.
RP: Hogy a komor percek után mosolyt csaljak az arcodra, emlékszel még arra, hogy hol és mikor találkoztál Alunával?
SzK: 2002-ben láttam először Suták Jánosnál, amikor is lánya, Vanda ülte. Alkatilag, genetikailag engem egy csodakancára emlékeztetett, Kincsemre. Láttam, hogy mindig utolsó, még V/b-ben is, ezért megkerestem a tulajdonosát, hogy nem adná el nekem. Minden lónak lelke van, amit nekünk meg kell találni és ez lehet, hogy nekik nem sikerült. Év végén fillérekért, egy fedeztetés áráért vettük meg, nyeretlenül. Egy év múlva Év Lova és a pálya meghatározó alakja lett.
Hozzá kell tennem: mi munkában nem használunk ostort, egészen másként kezeljük a lovakat.
Órákat töltünk sokszor egyetlen lóval, hogy az megtiszteljen bennünket, partnerévé vagy inkább vezetőjévé fogadjon és később azt tegye, amit kérünk. Amikor az alapok le vannak fektetve a lónál, akkor egy olyan terheléssorozatot adunk neki, amit folyamatosan orvosilag is ellenőrzünk, azaz a vérből nem hiányozhat magnézium, foszfor, vas vagy bármi más, mert az sérüléshez vezethet. Ha például a lónak hemoglobin hiánya van, ami oxigénszállító vörösvértest, akkor biztosan ínszakadás, bokaszalag szakadása vagy más sérülése lesz, hiszen a szövet oxigén hiányában nem tudja átvenni a terhelést. Nagyon fontos, hogy a lónak miként építem fel a karrierjét, hiszen csak az egészségére lehet alapozni. Ezért van az, hogy ha sérült ló kerül hozzám, lásd pl. a Radio Ga Ga-t, amely később az Év Ugrólova lett, nem okoz számomra gondot, mert előbb egészségileg helyre teszem és csak utána lehet bármiféle versenyről szó.
RP: Őt nevezhetjük lovas pályafutásod legnagyobb sikerének, hogy egy ötödosztályú hendikeplóból Év Lovát „faragtál”?
SzK: Úgy gondolom, hogy nem. A szakmai sikerem például az, hogy egy 12 éves, három csikót ellett lóval, mint Tipo tudok versenyt nyerni, hiszen egészségesen, Diplomatát pedig három éven át Gr1-es szinten tudtam tartani. Aluna egy óriási lépés, egy csattanós válasz volt arra, hogy ha másként csinálunk valamit, még eredményesebbek lehetünk és nem biztos, hogy letörjük.
RP: Nem sajnálod Aluna utolsó (2004-es évét), amikor csak kétszer futott, de mindkétszer kiábrándítóan, egy Év Lovához abszolút nem méltón? Mi volt ennek az oka?
SzK: Az volt az oka, hogy a tulajdonosa, egy alpolgármester elfelejtette kifizetni az előző évi tartásdíjat, és én versenyeztettem, azaz minden költséget én fizettem. Nem, hogy a lovasnak nem tartoztam soha, hanem azt mondtam lovasának, Kovács Sanyinak, hogyha Év Lova lesz Aluna, kapsz tőlem 300 ezer forint prémiumot. Így is lett. Ezt az összeget is odaadtam a saját pénzemből. A tulajdonos a következő évben egy nagyverseny napján megjelent, eléggé hanyagul felöltözve. Megkérdeztem tőle, hogy hoztál pénzt, ő azt mondta, hogy nem. Közöltem vele, hogy akkor semmiféle nyereményre ne számítson. A lovasnak azt az utasítást adtam, hogy ugorjon ki a gépből és menjen addig, amíg a ló bírja szuflával.
RP: Értem az indokot, de egy Év Lova kapcsán ezt látni nagyon fura, mert ha valaki megnézi az évkönyvben évek múlva, azt fogja látni, hogy a ló „hová süllyedt vissza”.
SzK: Értem mire irányul a kérdésed, de Te pedig azt értsd meg, hogy valamiféle módon válaszolnunk kell az ilyen tulajdonosi viselkedésre. Nagyon kellemetlen volt számomra is, hogy egy ilyen fantasztikus ló így zárta pályafutását. Viszont akkora lúzer sem szerettem volna lenni, hogy valakinek sorra keresi a pénzt az a ló, akivel én dolgozom folyamatosan, reggeltől-estig és erre nem hogy megköszönte volna, de olyan szinten nézett hülyének, hogy az engem mélységesen felháborított és egyszerűen nem maradt más választásom, kétszer le lett engedve a ló.
Andrásfi egy bécsi győzelme során Simon Ferenccel
RP: Külföldön is sok-sok nagydíjat nyertetek. Lehet ezek közül kiemelni bármelyiket is? Kedvesebb a szívednek bármelyik is?
SzK: A legkedvesebb a Chile-Preis nevű futam volt Freudenau-ban, azon a pályán, amit amúgy is nagyon szerettem. Andrásfi topsúllyal is verte a környék legjobb lovait.
Racing Portal: Beszéljünk kicsit életed lováról, Diplomatáról. Kezdjük ott, hogy aki sík lovakat tud képezni, az alapvetően alkalmas a gát/ugró lovak idomítására is?
Székely Károly: Ez egyáltalán nem igaz. A kettő között óriási a különbség. Ezért mindenütt a világon ez két külön szakág a galoppon belül. Én gyerekkoromtól lestem el a tudást a nagy díjugratóktól, akikről már beszéltem. Rá kellett, hogy jöjjek, és az ismereteimet bizony nagyon össze kellett rendezni, hogy addig, amíg én egy alap díjprogramot nem tudok egy ugrólóval, amíg nem tanítottam meg ráfordulni az akadályra, hogy mindig arról a lábáról ugorjon el amelyik a legjobb, és egy olyan lábra érkezzen, amely nem ellentétes, amíg ezeket nem tudom, addig csak sérült lovat fogok képezni. Azért van az, hogy egy orrvérzéses, selejt ló, mint a Royal Ron, amely ma is (június 7 – a szerk.) harmadik lett, most “száz éven” keresztül tud futni sérülés nélkül, mert belerögzítem az alapokat. Aki csak menekülni tanítja a lovat és ugrani, annak 2-3 verseny van hátra és utána az letörik.
Láthatod tehát, hogy ez egy külön szakmai rész. Sokat kell vele foglalkozni, nagyon nagy odaadással kell csinálni, mert ez a ló jövőjét fogja meghatározni, és akkor sem kell kétségbeesni, ha az első versenyek lassúak, mert ott még a biztonságra megyek és azt kérem a lovastól, mindent úgy csináljon, ahogy kell, minden akadálynál. Őt ne az érdekelje, hányadik helyen ér célba, mert a lónak először meg kell szoknia ezt és legyen sikerélménye.
Ne feledjük a siker a lónak is kell.
Ők pontosan tudják, ha nyertek vagy jól futottak, de ennél mondom fontosabb az egészség megtartása, a problémák megelőzése. Én szívesen csinálom, mert ez egy egyéni foglalkozás a lóval. Nem felültetem a lovast, aki átszenvedi magát 3 akadályon, hanem igen is megtanítom oszlopok között menni, kis-ugrásokon fordulni és minden alapdolgot. Ezért van az, hogy sokan csodálkoztak, hogy egy V/b-s lovat, Royal Ront elvittem Pozsonyba a nemzetközi nagy akadályversenybe, 150 centis akadálypályára. Mindenki azt kérdezte tőlem: te meghülyültél? Körbeérni nem fogtok. Cseh, német, szlovák lovak között ő lett a harmadik, egy magyar lovassal, amihez én mindig ragaszkodtam, mert azt mondtam, ha nem adunk neki lehetőséget, akkor soha nem tudnak felérni. Szóval úgy, hogy csak négyen értek célba, hiszen ilyen magasságú akadályoknál már komoly felkészültséget kell bizonyítania a lónak, de a legjobb cseh lovat megelőzve lettünk harmadikok.
RP: Kilenc hazai és egy pozsonyi győzelem után nyilvánvalóvá vált, hogy a környékben nem akad ellenfele Diplomatának, így külföldön próbálkoztál vele. Olyan magasságba jutott, ami korábban elképzelhetetlen volt, hiszen Group 1-es szinten volt második és harmadik is. Nagy hiányérzet ez számodra, hogy a győzelem nem jött össze és nem lett Gr1 nyerő?
SzK: Harminc évvel ezelőtt, amikor bevállaltam, hogy idomár leszek, mindig a legfelsőbb szintet, azaz a Group 1-et tűztem ki célul. Amikor 25 év után, rengeteg időt, energiát rááldozva, no meg szintén rengeteg munkát beleölve eljutottam oda, ragaszkodtunk a tulajdonossal egy magyar lovashoz, mert bizonyítani szerettük volna, hogy ha adunk lehetőséget és külön foglalkozunk vele, akkor igenis lehet szép eredményt elérni. Nagyon pici híja volt, hogy nem lettünk Gr1-es bajnokok, ami valóban fájó a szívemnek. Azt, hogy az utolsó száz évben a legjobb eredményt értük el, ez egy fantasztikus érzés, de azért nem hagytam abba, most 65 év felett a trenírozást, mert azt mondtam: keresek még egy lovat, akivel ez sikerülhet.
Nem csinálok belőle titkot két ilyen lóban látok fantáziát, az egyik a Mont Master (aki pontosan Karcsi példaképéről elnevezett Kovács Mihály emlékversenyt nyerte 2019-ben – a szerk.), akit már tanítok ugrani, de nyilván adok neki egy fél év alapozást, ahhoz hogy kihozzam ugróversenyben. A másik reménységem a most kétéves Diplomata “unokaöcsi”, Dőry Báró, aki Ecsedi úré, akire úgy vigyázok, mint a szemem fényére. A legjobb tápokat vásárolom neki, akár a saját pénzemből is, hogy a vérében minden hiánytalan legyen, az ásványi anyagoktól kezdve minden egyéb fontos összetevő. Benne genetikailag ugyanis olyan vér folyik, amivel esetleg lehet, hogy el tudom érni újra a Gr1-es szintet. Második esetben, mikor kikaptunk Gr1-ben, azt gondoltam, talán már változtatnék és lehetőséget adnék akár egy világklasszis ugrólovasnak is.
RP: Karcsi! Kérlek, ne sértődj meg, de az ugró szakág idehaza senkit nem érdekel. Van évente kb. 6 futam, azok is mind a nap elején, így a közönség 90%-a ki sem megy ezekre. Mivel mi, a Racing Portalon sem foglalkozunk az ugró szakággal, volt egyáltalán ezeknek a sporttörténelmi eredményeknek bármi visszhangja?
SzK: Diplomata marketingje méltatlan volt a ló tudásához és fantasztikus karrierjéhez, amit én annak tudtam be, hogy a tulajdonosa egy elképesztően szerény ember volt, aki nem hogy nyilatkozni nem akart, hanem szinte kerülte volna a médiát. A saját környezetében a szomszédja sem tudta, hogy ilyen lova van. A Kincsem Park marketing vezetőjének lett volna feladata, hogy ezt tegye, hiszen sokszor csak azért hoztuk haza egy-egy futamra külföldről, hogy például a derbynapon láthassa a közönség. Azonban, ahelyett, hogy kicsit “promózták” volna, inkább 76 kilós terhet róttak ki rá, hogy hátha letörik a ló, tehát szakmailag nem állt olyan szinten a vezetés, hogy ezt segítse. Vagy rám való tekintettel, aminek nagy esélye van, hogy nem örültek neki, hogy én jutottam el erre a szintre, vagy pedig azért, mert ezt a szakágat ők nem értékelik olyan nagyra.
Ebben az évszázadban én vagyok az egyetlen magyar idomár, ki Group 1-es szinten háromszor ért el lovával dobogós helyezést.
RP: Még egy lóval, az Ecsedi család szürkéjével, Radio Ga Ga-val is eljutottál olasz versenyig, de ő már pályafutása vége felé járt akkor, bár így is champion lett és téged is championi címhez segített. Jelentenek számodra valamit ezek a címek?
SzK: Semmit.
RP: Egy 70 hektáros csoda birtokon élsz Ceglédbercel mellett, ami kiváló helyszín versenylovak képzésére, de ennek ellenére az istállóid soha nincsenek tele, a már említett okokból kifolyólag. Ma, hány olyan ló áll bennük, amelyeket 2020-ban láthat a Kincsem Park-i közönség.
SzK: Mindössze 3 öreg ló. A sérült Szerencselovag, aki már túl van a műtétjén, illetve Mont Master és „a százéves Royal Ron” és három csikó. Az elmúlt hat évben, igaz, hogy ötször lettem ugró champion, de sosem volt három lónál több az udvaromon. Ez nem az én érdemem, de feltenném a kérdést azoknak, akiknek 30-40-50 ló áll az istállójában, hogy nem találnak 3 lovat, amely az én sérült, öreg lovaimat agyonverné?
RP: Ha visszagondolsz az eddigiekre, van bármiféle hiányérzeted a lóversenyzés terén?
SzK: A szakmai(atlan)ság. Az elmúlt évtizedekben ennek leromlását láttam. Ez egy olyan szakma, amit alázattal, tisztességgel kell végezni. Nem Youtube-ozni, állandóan szerepelni, hanem csendben, rengeteg szorgalommal és még több tanulással kell csinálni. Ez mind a lovasokra, mind a trénerekre vonatkozik. Ezeknek a hiánya, ezzel a most uralkodó erkölcsi felfogással párosulva nagyon elkeserítő számomra. Szerintem nem jó úton haladunk egyáltalán.
RP: Mi ma az a terület, amely szerinted a 24. órában van, azaz sürgős beavatkozást igényel(ne)?
SzK: A tulajdonosok megbecsülése. Lezárok egy VIP-et, és azt mondom, hogy 500 ezer forintért lehet kibérelni egy asztalt, a másik felén meg családok sokasága jól érzi magát. Ezzel azt mondom el, hogy Te tartasz el ugyan engem, én élek a lóversenyből, de Te csak akkor jöhetsz be ide, ha azért még külön is fizetsz. Ez viszályságot hoz. Voltak olyan vendégeim a világ több pontjáról, hogy nem okozott volna gondot ezt nekik kifizetni, de elvből azt mondták: “Tudod mit? Én ide többé nem is akarok jönni.” Tehát felfogásban kellene előrelépni, több megbecsülés, a mások iránti tisztelet kellene. Nem háborúzni kellene, hanem összefogni, és ha valakinek van rossz véleménye a másikról azt el lehet fogadni és el lehet gondolkodni, hogy talán én is rosszul csinálok valamit, és talán változtatnom kell valamin. Nem szabad önfejűnek lenni. Sokkal nagyobb összefogásra lenne szükség és a szakmának a NEM kizárására. Nem látsz benne egyetlenegy régi idomárt vagy bárki mást…
RP:…bocsánat, de ide kívánkozik, hogy az úszó szövetség összetételét meg kell nézni. Gyárfás Tamás távozása után ez elnökségben világklasszis, olimpiai-bajnok úszók neveit találjuk. Az eredményeket látjuk.
SzK: Igen. A céget természetesen egy gazdasági szakember vezesse, jó kapcsolatokkal, de a szakmai irányítást úgy kell megoldani, hogy a szakma ezt a gazdasági oldalt ki tudja használni. Erre mondok egy példát. Ha 20 ezer nézőt szeretnénk egy emlékezetes derbynappal, egyenlő esélyekkel, akkor június közepén miért nincs elég gyepes, hosszútávú verseny a háromévesek számára kiírva, ahol megnézhetnénk azt, hogy ki hol tart már a felkészülésben?
Amikor 500 ezer forint a nevezés, hogyan várhatom el a tulajdonosomtól, hogy finanszírozza ezt, hiszen még nem tudja, hogy a lova alkalmas-e egy sikeres derbyszereplésre?
A tulajdonost nem szabad bizonytalanságban hagyni, sőt meg kell becsülni, hiszen nélkülük nem lesz lóverseny. Olyan hendikeppelés kell, olyan szakmai kiírások kellenek, amik megfelelnek annak, hogy a versenyzés vonzza a közönséget, vonzza a tulajdonosok baráti körét, hiszen belőlük kerülhetnek ki az új befektetők.
RP: Nincsen Nemzeti Vágta nélküled! A nagyközönség ugyan nem tudja, ki felel a lovak felkészítéséért, de jó pár éve már nincs döntő általad készített ló nélkül. Sosem érezted a Vágtát rangon aluli tevékenységnek?
SzK: Ha egy gyorsan futó ló nagyszámú közönséget szórakoztat, és ahhoz mi tudunk egy kicsi pluszt hozzátenni, talán kötelességünk is ennek létrejöttének segítése. Szakmailag a Vágta semmit nem jelent, de hogy ha azt veszem alapul, hogy
a Felvidéktől Szerbiáig megmozgat sokakat és összefogja a Nemzetet,
az viszont már ad egy eszmei értéket. Ha ehhez én egy picit is hozzá tudok tenni, hogy ez működjön, akkor én ezt örömmel megteszem. Inkább a politikai hátterét nézem, mert szakmait nem lehet.
RP: Szerteágazó tevékenységed miatt még ezer kérdést tudnék neked szegezni, de ez az interjú már erősen túllépte a javasolt méretet, sőt egészen biztosan a Racing Portal történetének leghosszabb interjúja lett, így befejezzük. Köszönjük, hogy rendelkezésre álltál, megtiszteltél válaszaiddal és minden olvasónk nevében sok sikert kívánok a jövőre nézve.
SzK: Köszönöm szépen a megkeresést és a jókívánságot is. Üdvözlöm a Racing Portal olvasóit.
Fotók: Juhász Zsóka/Treatelling. A nyitóképen Bakos Gábor, Diplomata tulajdonosa, Juhász Gábor és interjúalanyunk.
Székely Károly legnagyobb magyarországi (sík) győzelmei:
Alkony vadász – Szent István díj – 1997
Andrásfi – Köztársasági Díj – 1997
Andrásfi – Káposztásmegyeri Díj – 1998
Andrásfi – Batthyány-Hunyady Díj – 1998
Andrásfi – Imperiál Díj – 1998
Apris Sun – Nemzeti Díj – 1999
Andrásfi – Millenniumi Díj – 1999
Bed Boy – Alagi Díj 1999
Aluna – FM Díja – 2003
Aluna – Gróf Széchenyi István emlékverseny – 2003
A képen látható Diplomata nemzetközi pályafutása számokban:
Síkon: 39 futás – 3 győzelem – 25 pénzes helyezés
Gát/akadály: 19 futás - 14 győzelem (Magyarországon, Szlovákiában, Olaszországban) – 3x Group 1 dobogós
Összesen: 59 futás – 17 győzelem – 22x II. és III. helyezett, 17.800.670 Ft pénzdíj
Fotók: Juhász Zsóka/Treatelling, Horváth József hagyatéka
