Nevének említése rettegéssel töltötte el az alagi tréningtelepet 2018. szeptember 18-án, amikor is borzalmas munka-balesetet szenvedett Medica nevű lovával, és mentőhelikopter szállította kórházba. Majd 14 hónap telt el a szörnyű nap óta, és a régi barátság jegyében megkértem Sanyit, – ha lelkileg készen áll erre – adjon egy interjút a Racing Portalnak.
Be kell vallanunk, nincsen hagyománya az ilyesfajta riportoknak. Hiába kerestünk sérült zsokéval, trénerrel folytatott beszélgetést a Racing Postban vagy másutt, bizony ilyen terjedelmű mélyinterjút nem találtunk, mondhatni nem szokás a lóversenyzésben. Mi megpróbálkozunk vele, de ez a beszélgetés Sanyi őszinte, már-már fájdalmas szavai nélkül fabatkát sem érne. Nagy köszönet, hogy újra átvette velünk azokat a megpróbáltatásokat, amin átment.
Nem feledhető, hogy éppen 10 esztendővel ezelőtt már nyilatkozott nekünk, de most egészen másról lesz szó.
Racing Portal: Sanyi! Nagyon köszönjük, hogy vállaltad az interjút. Többször felhívtam előzetesen a figyelmedet, hogy talán fájdalmasabb lesz, mint gondolod, és ha nehéz beszélned még erről, akkor hagyjuk a csudába az egészet, de a Racing Portal nem egy bulvárlap, nem szándékozunk a részleteken csámcsogni. A célunk nem más, mint hogy elmeséljük a nagyközönségnek, hogy telt ez a 14 hónapod. Sajnos egy ilyesfajta interjúban elkerülhetetlenek azonban a fájdalmas sablonkérdések is, de kérlek, nézd ezt el nekem.
Ha megengeded, haladjunk sorjában. Hogyan indult az az ominózus napod?
Pető Sándor: Ugyanúgy, mint máskor. Vártam, hogy elmúljon kilenc óra, kisüssön a nap és meleg időben tudjuk kivinni a lovakat egy munkára. Amikor a lovon ültünk és befordultunk a hosszú egyenesbe, az az utolsó emlékem, utána kiesett minden.
RP: És mi volt ez első emléked, mire emlékszel a baleset utánról?
PS: A műtét végén, amikor kihoztak és elhelyeztek az őrzőben. Ott volt feleségem, Szilvi és a nővérem. Ők beszéltek hozzám, de érthető okokból másra nem igazán emlékszem. Igazából másnap fogtam fel, hogy micsoda komoly balesetet szenvedtem és ez komoly kihatással lesz az életemre.
RP: A baleset legszörnyűbb hozadéka, hogy mai napig nem mozog a lábad és tolókocsival közlekedsz. Borzalmas még feltenni is a kérdést, de mit éreztél, amikor először szembesültél ezzel?
PS: Eleinte napokig nem tudtam ezt feldolgozni. Úgy voltam vele, hogy most volt ez a műtét, jön egy kis rehabilitáció és utána én majd megyek a magam útján tovább. Szépen lassan aztán leülepedett és tudatosult bennem, hogy nem tudok egyelőre lábra állni és lehet, hogy hónapokat vagy éveket is igénybe fog venni, mire talán rendbe jövök.
RP: Mit mondtak, mivel bátorítottak az orvosok, a nővérek?
PS: Igazából nem mondtak nekem semmit. Nyilván próbáltak belém egy kis életet lehelni, de az orvosok konkrétan megmondták, hogy nem varázslók és nem tudnak semmit ígérni.
RP: Nem titok, hogy a szakma megmozdult. Nem kizárólag a pénzgyűjtésre gondolok, hanem a kórházban is sokan látogattak. Gondolom ez erőt adott, de hogy csapódott le mindez benned?
PS: Nagyon megtisztelő volt ez a megmozdulás, főleg mikor az intenzívre kerültem és élet halál között voltam, mert akkor hirtelen nagyon nagy szükségem lett vérre. Másnap a Péterfy Sándor utcai kórházban, ahol lehetett vért adni számomra, alig másfél óra alatt betelt egy A/4-es lap a véradók névsorával. Egészen megható volt látni, hogy az ország minden részéből pl. Salgótarjánból, Győrből, Nyíregyházáról is adtak vért számomra, amit ezúton is köszönök. Ez nagyon csodás dolog volt. Azonban nem sokkal a csodálatos összefogás után összeomlott a keringésem és bekerültem az intenzív osztályra, ahol négy napig csak gépek vettek körül és valóban
élet –halál között voltam.
Ez borzasztó volt. Borzasztó.
RP: A legnagyobb erőt családodból meríthet(t)ed. Elképesztő, hogy feleséged, Szilvi milyen áldozatokat hozott. A három gyermekről való gondoskodás és munkája mellett minden áldott nap ment hozzád a budakeszi rehabilitációs intézetbe….
PS: Ez így van. Amikor átkerültem Budakeszire, Szilvi minden nap több órát benn töltött nálam, de ennél sokkal többet is tett. Igazából megtanulta a gyógytornászoktól, hogy pl. miként kell az én lábamat kimozgatni, tornáztatni és sok minden másnak a csínját-bínját megtanulta az ápolónőktől, ami az én gyógyulásomat a mai napig, immár itthon is segíti. Emellett 12 év után vezet újra autót, hogy megkönnyítse az életemet és még hat órában dolgozik is. Soha nem tudom neki eléggé megköszönni mindezt, amit értem, vagyis inkább értünk tesz. Szilvi mellett persze nagy fiam, Dávid is már nagy segítség a lakásban és a ház körüli dolgokban.
RP: Én is látogattalak Budakeszin és nekem azt mondtad, hogy a délelőttök még viszonylag gyorsan eltelnek, a gyógytornával és a vizsgálatokkal, de utána feltűnően belassul az élet és nehezen telnek a percek. Sokat vívódtál, gondolkodtál ezen időszakban?
PS: Igen, igen. Sajnos az volt a baj, hogy a délutáni, ebéd utáni percek nagyon lassan mentek. Valóban nagyon sokat gondolkodtam ezen időszakban, míg Szilvi esténként meg nem érkezett.
Holnap folytatjuk!
Kép: Pető Szilvi facebook, Juhász Zsóka/Turf&Sports
