Nem így terveztük. Azonban mint mindig, maga az élet a legjobb (legrosszabb?) forgatókönyvíró.
Búcsúzom
Rendhagyó – nem tervezett interjú – főszerkesztőnkkel.
Csondor Orsolya: Péntek van. Még mindig kisírtak a szemeid. Vélhetően nem is sokat aludtál szerda óta. Mi enyhítőt tudnék mondani ebben a helyzetben?
Sereg András: Felfoghatatlan. Még most is alig tudom elhinni. Miatta kezdtem el a Racing Portalt. Mindig olyan akartam lenni, mint ő. No, nem mint a nyelv hercege, mert ő egy utánozhatatlan ZSENI volt, hanem mint egy egyszerű lóversenyrajongó…Felfoghatatlan.
CsO: Kronológiailag talán érdemes az elején kezdeni. Hol találkoztatok először? Hol ismerkedtetek meg?
SA: Köztudott, hogy Dezső (bár kevesen szólították így) a Lánchíd budai oldalán lakott, és többször megjelent abban a belvárosi bankfiókban, amelynek közelében én dolgoztam.
Imádott átsétálni a Lánchídon.
Persze én lóversenyművei alapján ismertem meg és jóval az első találkozásunk előtt már a rajongója lettem, így legalább 3-4 alkalommal láttam, amikor először vettem a bátorságot, hogy megszólítsam. A meglepetés igazán akkor ért, ahogyan ő reagált erre. Az a hihetetlen kedvesség csak úgy áradt belőle. Tényleg úgy álltam előtte, hogy földbe gyökerezett a lábam. Csak hebegtem és habogtam. Hiába volt kedves és közvetlen, ott állt előttem
a „nagy Tandori”, a XX. század legnagyobb költője, a nyelv hercege, az ösztönös zseni.
Később aztán figyeltem, hogy mikor jön, és mikor találkozhatom vele újra. Soha nem jelezte, hogy terhes lennék számára, pedig akkoriban a nyilvánosságtól teljesen visszavonultan élt. Örömmel mesélt az életéről, testi és lelki fájdalmairól, kedves madarairól és persze a lovakról. Később gondoltam rá, hogy talán a lovakról kevés emberrel tudott beszélni közvetlen környezetében, így én “kapóra jöttem” neki.
CsO: Mikor lettél a rajongója? Emlékszel még arra?
SA: Sajnos nem. Még a régi Magyar Televízióban láttam vele egy riportfilmet, amit Londonban forgattak. (Érdekes, hogy ez a film neki sem volt meg és nem is tudtuk megszerezni.) Utánozhatatlan sapkájában mesélt a lovi törzshelyeiről, a padokról, amelyeken olvasgatta a Sporting Life-ot, hotelszobáiról és londoni mindennapjairól. Aki olvasta a műveit tudja: néha úgy érezte, egyszerűen ki kell szakadnia itthonról. Fájdalommal hagyta itthon imádott feleségét, Ágnest, kedves madarait, de mennie kellett.
Később én rengetegszer „megcsináltam ugyanezt”. Én is éreztem, hogy meg KELL csinálnom ugyanezt. Gondoltam egyet csütörtökön és másnap repülőre ültem. Aztán dekkoltam padokon Londonban, kidolgoztam a Life-ot vagy a Postot, mentem sok-sok pályára és/vagy a fogadóirodákba. Egyszerűen utánozni akartam. Hogy én oly sok európai pályán jártam, az neki volt köszönhető.
Ugyanazt szerettem volna megélni, mint ő. Ugyanúgy utazni a pályákra, vagy ha úgy volt kedvem fél napot az irodában gubbasztani és futamok tucatjaira játszani.
2008 áprilisában ezt írta nekem: ” Most menj Te! Helyettem is. Menj Párizsba! Do it, do! Egy kortyot igyál a te – TD barátodra – – – ilyenkor “te” v. “Te”, nem vagyok illemtanár.”
“Londoni Mindenszentek, Szpéróval mit üzentek?
Kell-e a régi kabátja, e tollal vár odaátra?
Vagy ha csupán halogatja, kalitkám egyre kiadja:
jók-e az égi lakók így, támad-e támogató frigy?
…Nézem a gépen a szárnyat, ahogy lenn föl-s-le-se járnak,
nézem, ahogy – feketülvén – kékbe fehérül az örvény;
hallom, a gép, robajával, vinne – nem átra – magával;
integetek… fogy a vodkám… látom is így: ugye – ott – lám…
Innen azért egyelőre nem illek az égi mezőbe;
romlani kell, kijavulni… De kell-e a télre a hol-mi?
Mindenszentek, Szpérót kérdem: amúgy… az… a vég volt?”Tandori Dezső: Londoni Mindenszentek”
Cso: Sikerült?
SA: Áááá. Dehogy. Sok pályán megfordultam, de nem annyin, mint ő. (Én kb. 26, ő 46.) Hiába voltam kb. harmincszor Angliában, én pl. soha nem jártam Írországban. De ő ott gyalogolt velem mindig. Mindig velem volt. Az biztos, hogy amikor a párizsi pályákat jártam végig, ugyanazon útvonalon, ahogy ő tette, könyvével a kezemben, akkor büszkeséget éreztem. Tőle tudtam meg, hogy a Paris-Turf-öt mindig előző nap kell megvenni, azaz a péntekiben van a szombati program. Mikor évekkel később elmondtam ezt neki, így reagált: „Te nem vagy normális pasas. Soha nem gondoltam, hogy lesz majd egy olyan lovi rajongó, aki utánam csinálja ezt.”
Cso: Én, aki évek óta ismerlek, megerősíthetem ezt: kevés nálad nagyobb lóversenyrajongóval találkoztam még. Mennyire igaz, hogy főként Tandori miatt kezdtél bele a Racing Portalba?
SA: Abszolút. Bizonyítani akartam. Elsősorban neki, hogy tudok valami értékeset, érdekeset adni az embereknek. Megmondom őszintén, ahogy elkezdtem a műveit olvasni, már nem elégített ki a magyar lóversenyzés.
Külföldre vágytam, mint ő.
A híres pályákat, a nagy lovakat és nagy zsokékat akartam látni. És erről írni. Persze nem weboldalon. Csak egy kis blogon firkálgatni erről. Ami ezzé a valamivé nőtte ki magát. Amikor (2007-ben) megjelent a „Bűnös-szent lófogadás” című szakregénye, az engem olyan mértékben sokkolt, hogy kértem tőle 50 db könyvet, hogy kivigyem a Kincsem Parkba és ott áruljam, mert úgy véltem ezt mindenkinek olvasnia kell. Bele sem gondoltam, hogy ez nem így működik: ÁFÁ-s számla, engedély stb. Ezeken felülemelkedtem (volna).
Cso: Volt olyasvalaki, aki őt lenyűgözte a sportágban?
SA: Sokan. Sokszor írt valakiről és a mögé odaírta: Isten. Aki olvasta a könyveit, tudja, hogy ide tucatnyi név kívánkozna. A legtöbbször a gát-akadály (ő mindig így mondta: Hurdle-Chase) műfajból, de a “mi területünkről” is akadtak persze. Érdekes, hogy a mi kedvenceink is ugyanazok, csak éppen ő még látta versenyben is pl. Piggottot, Sir Gordon Richards-t, Nijinsky-t, vagy éppenséggel Shergart. Vagy látta nyergelni Vincent O’Brien-t. Nem kis dolog.
Cso: Milyen gyakran találkoztatok?
SA: Sokkal kevesebbszer, mint azt én szerettem volna. Hívtam többször Ráckevére is, de Ő azt mondta: az én életemben az idő és a hely külön lap, ritkán találkozik. Nem fedik át egymást. Valamely írásban olvastam most a halálhíre kapcsán, hogy amikor visszavonult a világtól (két ilyen időszaka is volt, vagyis inkább három), akkor barátaival levelezett. Velem is. Beszéltünk telefonon is, de hiába voltam mondjuk a házuk közelében, nem hívtam fel, hogy találkozzunk, mert vele nem így mentek a dolgok.
Cso: Ezek a levelek ma aranyat érhetnek…
SA: Meg is van mind. Lefűzve. Rajzokkal etc. (ahogy ő mondta). 2008-ban azt írta nekem: életemben közel 90,000 vagy százezer levelet írtam.
CsO: Milyen érzés volt egy ilyen irodalmi zseni közelében lenni? Ilyenkor az ember jobban megválogatja a szavait?
A második kérdésre a válasz: abszolút igen. Nagyon odafigyelsz, mit és hogyan mondasz, de testi és lelki fájdalmai mellett legtöbbször a lóversenyzésről beszéltünk. Az éltette. Arról azért én is tudok beszélni pár napot egyhuzamban. Látszott, hogy érdekelte a véleményem.
Vettem és hoztam neki külföldről szaklapokat, hiszen itthon mindig a Daily Telegraph-ot vásárolta. Azokat falta. Azonban ő nem sztorizott a szó mai értelmében. Nem mesélt a nagy lovakról és a nagy zsokékról. Talán azt gondolta ezeket úgy is olvastam a könyveiben. Persze, mind megvan nekem és mindet dedikálta is. Ez érdekes, hiszen a színpadon csak úgy dőlt belőle a szó, ahogy a videókban láthatjuk. Óriási érzés volt a társaságában lenni, de – a lovak mellett – inkább a jelen gondjairól, problémáiról, örömeiről, bánatairól beszélgettünk.
Cso: Az angol galopp és a bécsi ügető volt a kedvence. Jól tudom?
SA: Az ügető startautó kinyitott szárnyába ugye kedves madarait „látta bele”, de ezen szerelme elmúlt. Angliában, Írországban, Franciaországban érezte otthon magát. A galoppon! De velem ellentétben ő imádta Cheltenham-et, Aintree-t. Egyszer azt kérte nyomtassam ki neki a Cheltenham Festival programját napokra bontva. Azaz a komplett mezőnyöket. Ezeket és sok nagy fesztivál programját aztán minden évben küldtem neki. Nagyon várta őket. Az “internetes printeket”- ahogy ő mondta. Háát idén már nem kell…
Bocsánat a minőségért. Televízióról mobiltelefonnal mentettem át.
CsO: Hogy viszonyult ehhez a mérhetetlen sok kitüntetéshez, díjhoz és hogy a XX. századi magyar irodalom legnagyobb formálójának, óriásának tartották?
SA: Nagyon szerényen állt ehhez a kérdéshez. Is. Egyszer viccesen azt mondta: azért kedvesebb számára a Prima Primissima elismerés, mert nem kevés pénzzel jár. Persze viccelt. Puritán életet ért. Szüksége volt a pénzre természetesen, de egy ekkora művészt nem ez mozgat. Büszke volt barátaira, pályatársaira, Mészöly Miklósra, Ottlik Gézára, Nemes Nagy Ágnesre és oly sokakra. Tudod, hogy kategorizálta a verseit?
CsO: Fogalmam sincs.
SA: Group 1-2-3 és “Listás” nívójúak. Mi ez ha nem lóversenyfertőzés?
Cso: Az. A Kincsem Parkba nem járt?
SA: Régen igen, de valószínűleg azt élhette meg, mint én: ha minden nap láthatod a világsztár zsokékat/lovakat akár a tévében is, akkor egy bizonyos idő után nem elég, hogy heti egy délután hódolj csak a szenvedélyednek. Persze neki is több volt ebből. A gombfoci, a feleségével majd fél évszázadon át tartó kártyabajnoksága, a Schalke 04, hogy ne is soroljam tovább.
CsO: Mit érzel most? Le lehet ezt szavakkal írni?
SA: Nagyon nehéz. Neki biztosan könnyen menne. Ugye pár éve hunyt el szakmai mentorom, Horváth József, akitől a szakmai dolgokban tanultam sokat. Dezsőtől viszont… Mit is? A nyelvtant, az irodalmat, a könnyed fogalmazást, a kötetlenséget, a derűt, a jókedvet, az optimizmust… Egyszóval MINDENT.
Aki őt rendszeresen olvasta, egész biztosan másként rakja össze a szavakat. Ha írásban ez nem is mindig sikerül, fejben biztosan. Szerencsére sokan vagyunk így ezzel. Sok-sok cikkemet elolvasta, de egyetlenegyszer sem adott tanácsot, bírálatot vagy mást. Azt mondta: köszönöm, hogy megosztottad velem, de ennyivel ő le is zárta.
Először rettegtem tőle. Hogy majd elmarasztal. “A nagy Tandori” majd “lehúz” egy írásomat, hiszen neki a zsigereiben van az ami belőlem egész biztosan hiányzik. Ő a nyelv hercege, a magyar irodalom legnagyobbjainak egyike. De felesleges volt.
Nem “bántott”.
Soha.
Egyszer azt írta: “Leveled akkora Öröm volt. Tőled mindent örömmel veszek. Kempton-od híre vezet. Menj!” Bátorított!
Amikor megírtam francia kalandjaimat ennyit mondott erre: “Párizsod klassz”. Megtisztelő volt persze mikor megkérdezte, hogy mondjuk a 2000 Guineas-ben ki a favoritom, vagy kiket látok kontrának.
Azonban, hogy földi létében nincs többé, a jövő sokkal nehezebb lesz számomra. Pokoli ürességet érzek. Elment az az ember, akire én mindig felnéztem, aki inspirált, aki átsegített a nehézségeken, ha nagyon nem jöttek a gondolatok, kinyitottam egy könyvét és máris beindultak a fogaskerekek. Sok dolognak kell most leülepedni a fejemben. Az biztos, hogy a temetésére, virág mellett egy Racing Postot is fogok vinni. Ezt már ki is készítettem.
T. D. sírverse
Égi királyság
földi lovagja:
végre mi vár rád,
kezdve ki adja.
Tűnni csak annyi:
újra-eredni;
járj, odahagyni
s visszaszeretni.
Sok-sok közös történetünk van természetesen, amikkel nem untatnám az olvasókat. Aki kíváncsi az életére, szinte minden fontos rezdülését nyomon követhette, hiszen szinte elképzelhetetlen volt a népszerűsége és az interneten feldolgozhatatlan mennyiségű cikk, publikáció mutat részleteket az életéből.
Búcsúzom Tőled, Barátom! Nyugodj békében!
Mindent KÖSZÖNÖK! Odafenn folytatjuk!
Főszerkesztőnk mellett a Racing Portal szerkesztősége ezzel az írással búcsúzik a XX. századi magyar irodalom egyik legnagyobb alakjától.
