Holnap visszatérünk a nyári szünet után, de olvassák el és mondják el bátran véleményüket főszerkesztőnk alábbi, vitaindító írása kapcsán.
Természetesen mi is mindannyian eufóriában voltunk, amikor American Pharoah véget vetett egy 37 éves átoknak, és megnyerte a Triple Crown-t… ami (évek óta vallom, és több cikkben leírtam) elsősorban az amerikai média szenzációja.
Nem véletlen, hogy Angliában és Franciaországban egy totál másod-, sőt sokadrangú kérdés, hogy van-e, lesz-e Hármas Korona bajnok, mert minden futtató klasszikusokat szeretne nyerni lovával és annyi a megfelelő verseny a ló számára legoptimálisabb távon, hogy a Hármas Korona, mint lehetőség – legtöbbször – szóba sem jön egy igazi klasszissal.
Remek példa erre az idei Guineas nyerő Churchill esete, akivel a newmarketi halhatatlanságot jelentő futam után sem utaztak Epsomba, hanem továbbra is mérföldön „tartották”, így Galileo szuperklasszis ivadéka újabb Group 1-es futamot tudott nyerni csapata számára. Ezzel szemben a Derby-álmokat dédelgető trénerek rendre kihagyják lovukkal a szezon első klasszikusát, gondoljunk csak arra, hogy az idei Epsom Derby favoritjai, és a végkifejletben legelőrébb végző aspiránsai egyaránt egyszer már megmérettettek legalább 2000 méteres távon.
Ebben a kis elmélkedésben azonban most, csupán a szerintem tévesen túlmisztifikált amerikai hármas korona vetélkedésről kívánnék szólni.
Mint legtöbb olvasónk előtt az bizonyára ismeretes, a Kentucky Derby-be 2013-tól egyfajta pontrendszer alapján lehet bekerülni. Szerintem itt kezdődött a futam mélyrepülése. Ma már – és erre kiváló példa volt az idei kiadás is – a mezőny minimum fele „nem oda való” volt, azaz pont az ellentéte következett be a hangzatosan megfogalmazott céloknak. Az amerikai versenyrendszert nálam sokkal jobban, kívülről-belülről ismerő és helyszíni tapasztalatokkal is felvértezett főszerkesztő-helyettesünk, Csondor Orsolya is ugyanígy vélekedik ebben a kérdésben.
Nagy vonalakban a felkészítő versenyek három csoportba sorolhatóak a pontok alapján. Kisebb versenyek (győztes 10 pontot kap), nagyobb versenyek (gy: 50 p.) és az olyan nagy felkészítők, mint pl. a Santa Anita Derby, a Florida Derby, a Blue Grass vagy éppenséggel a Wood Memorial, ahol a nyerő 100 ponttal gazdagodik.
Jöjjön egy kis matek: 7 db 100 pontos felkészítő van. (Szerintem már ez is téves: mind EGYARÁNT 100 pontot ér, a mezőnyben induló lovak korábbi eredményétől függetlenül.) Ha azt feltételezzük, hogy ezek mindegyikét más-más aspiráns nyeri, 7 hely máris elkelt a startgépben (a húszból). Azonban egy szerencsétlen futással, ha lovunk mondjuk 4. helyen ér célba ezekben, csak 10 ponttal gazdagodik, amivel (ha nem gyűjtött előtte hozzá) tuti nem indulhat Churchill Downs-ban. Túl nagy a pontok közötti különbség, így ha (egy másik) lovunk mondjuk célfotóban 3. egy „közepes” erősségű futamban, 50 helyett szintén csak 10 pontot szerez, márpedig ez kevés az üdvösséghez.
Az ország méreteiből adódóan a legjobb háromévesek alig-alig találkoznak a derby előtt, így nem tudni, hogy mondjuk reális versenyben az Arkansas Derby hatodikja (aki ezért a helyezésért ponthoz nem jut) nem verné-e könnyedén a Blue Grass Stakes győztesét (aki 100 pontjával biztos induló a Derbyben). Lásd az 50/1-hez című filmet.
Ebből világosan kitűnik, hogy semmiféle garancia nincs arra, hogy a derbyben valóban a legjobb háromévesek indulnak, sőt…
Ha így lenne, aligha fordulhatna elő, hogy az utolsónak célba érő telivér 46 (!) hosszal követi a nyerőt a célban, mint idén Churchill Downs-ban. Ekkora differencia még hendikepben sem szerencsés, nem hogy a háromévesek elit kirakatfutamában. (Most hagyjuk az esélytelen lovak feltartását az utolsó métereken…)
A derby ily mértékű “túlhájpolása” hozza magával azt a helyzetet, hogy sok-sok futtató egyszerűen látni akarja a lovát “az ikonikus Kentuckyban”, még akkor is, ha ott kedvencük mondjuk csak 12. lesz. Igaz ez már 100 éve is így volt. Harry Payne Whitney így nyilatkozott, mikor 1915-ben Regret nevű kancája megnyerte a Kentucky Derby-t: „Nem érdekel, ha soha többé nem nyer versenyt, vagy nem is áll starthoz. Győzött Amerika legnagyszerűbb futamában, és elégedett vagyok.”
Két hétre rá következik a Preakness Stakes, amely sokszor a vicc kategóriáját súrolja erősségét illetően. Futtatók tucatjai nemes egyszerűséggel nem indítják lovukat, ha az nem futott jól a derbyben (ahol egyébként a hatalmas mezőny miatt sok ló csak árnyékát mutatja valódi képességeinek), pedig a táv itt 100 méterrel rövidebb. Ezért (sokszor) itt még a derbynél is sokkal gyengébb (és kisebb létszámú) a mezőny, pedig a derbyből érkezőknek itt olyanokkal is meg kell küzdeniük, akik a pontrendszerben oda ugyan nem minősültek (vagy direkt kihagyták), teljesítményük alapján azonban beférnek egy Gr1-es futamba, ráadásul ők az áprilisi legnagyobb versenyek óta pihentek. A Preakness mégis egy „árnyékfutam” a derby mögött kullogva, pedig például idén a derbyhős, Always Dreaming csak 8., és sok-sok derbynyerőt láttunk már elhasalni Pimlicoban.
A Belmont Stakes már maga a totál érdektelenség. Ha nincs Hármas Korona esély, a kutyát sem érdekli. Természetes Belmont Park egyik ékköve (bár ne feledjük 5-6 Gr1-es futam van aznap még a Belmont Stakes mellett!), komoly látogatószámokat regisztrálva, de a hosszú táv miatt amúgy sem az amerikai nézők kedvence, ráadásul a futtatók és trénerek fantáziáját sem mozgatja meg igazán.
A lóversenyzés több száz éve a telivérek első számú tenyészpróbája. E sorok szerzője szerint a galoppversenyzés legfontosabb futamai a derby mellett azok, amikor a derbyévjárat ifjú titánjai összemérik magukat az idősebb klasszisokkal, ezzel a lóversenyvilág krémje ellen is bizonyítva, vagy immáron a középszerűségbe veszve. Sajnos manapság világszerte egyre kevesebb példa van erre, de semmiképpen nem a Hármas Korona siker avagy bukás egy telivér legfőbb értékmérője. Szerencsére Európában nem is az.
képek: Racing Portal archív
