Felkérést kaptunk a Favorit szerkesztőitől, hogy válaszoljunk meg egy igen kellemetlen kérdést.
miért a díjugratás „szippantja fel” a legtöbb versenyzőt idehaza?
Íme írásuk:
A felkérés megtisztelő ugyan, de mi nyilván nem vagyunk a díjugratás avatott szakértői, bár Virág éppen ebben a szakágban versenyez.
Ha bárki azt hiszi tudjuk az egyértelmű választ, az ne is olvasson tovább, mert csalatkozni fog. Nem töltöttünk hónapokat kutatómunkával, nem “szondáztattuk” a szülőket és a versenyzőket, így pusztán az eddigi tapasztalatainkat vet(h)ettük papírra.
Tény azonban:
míg világszerte legtöbb helyen ünnepelt sztárok a zsokék, Magyarországon gyakorlatilag egy (lovas) gyermek sem szeretné ezt a hivatást választani magának.
Ez persze túlzás (vagy nem?), de legyen, próbáljuk meg körbejárni a témát, hogy miért is a díjugratás a legnépszerűbb „űzött lovas sportág” Magyarországon. Igyekeztünk felkészülni a témából és kezdésként idemásolunk Szotyori Nagy Kristóf, a Magyar Lovassport Szövetség alelnökének 2017. évi beszámolójából néhány adatot.
„38798 startot csengettek bíróink. Az ok egybeesett a szándékkal, azaz a versenyrendezők nem hajszolták az egy versenynapra bezsúfolható startokat, ugyanakkor 262-ről 273-ra nőtt a versenynapok száma a Nemzeti Lovarda rekonstrukciója ellenére. A versenyrendezési kedv tovább élénkült, viszont a minősítést az 1548 licensszel rendelkező lovas döntötte el, hogy 2779 lovával hol és mennyit akart Magyarországon versenyezni. Örömteli, hogy 12 helyszínen 296-an rajtengedély-vizsgáztak. A 223 edzői licensszel rendelkező szakembermunkáját dicséri, hogy a rajtengedély vizsgák színvonala egyre magasabb. A régiós versenyrendszer eltérő módon és színvonalon működik a 19 megyében, de elmondható, hogy az ország minden földrajzi szegletében volt tavaly díjugrató verseny.”
Kezdjük az alapoknál. Senki előtt nem meglepő, hogy a lovagolást kezdő gyermek, aki versenypályafutását a GYEPOSZ-nál indítja, a lovardai oktatása később a díjugratásban és díjlovaglásban csúcsosodik ki, nem pedig a lóversenyben. Épp ezért, ha valakinek eredetileg még nem is feltett szándéka ugratni (mert azért nem sokan kezdik úgy a lovaglást, hogy máris tudják, díjugratók szeretnének lenni), ahogy fejlődik, úgyis ebbe az irányba fog elmenni, hiszen a lovassport-ismeretei folyamatosan mélyülnek, míg a galopp továbbra is megmarad a „távolról nézzük” szinten.
Amikor aztán a lurkó elkezd felcseperedni, nagy százalékuk eleve „kiesik a zsokéméretből”, azaz ha szeretne sem tud(na) zsoké lenni, mert magas(abb) és súlyos(abb) lesz. DE… több évre visszanyúló saját megfigyelés, amit az előbb már írtam: a 6-14 éves korosztályban egyetlen fiatal sem szeretne zsoké lenni.
Nem a súly vagy a magassági kizárás miatt, hanem mert a díjugratás sokkal vonzóbb számára.
(Természetesen fogathajtók sem szeretnének lenni, mert az sem érdekes annyira (vagy nem űzhető annyira könnyen?), mint a díjugratás – bár lovassportokon belül azért nagyobb számmal akadnak kivételek, elsősorban a western lovaglás, de kisebb mértékben a lovastorna irányába is.)
„Ritka ugyan, és számomra kicsit érthetetlen is, de nem egy emberrel találkoztam már, aki maximum kipróbálni akarta az ugrást, egyébként pedig a western lovaglás vagy a díjlovaglás irányába orientálódik.” – ecseteli Virág.
Mi miatt jelzi ez a hatalmas fölény ezt a sportágat idehaza?
Erre pokoli nehéz lehet válaszolni.
Ismételten Virágé a szó:
„Először is meg kell jegyezni, hogy az ugratás, mint olyan, ha nem versenyszinten, csak egy síkmunkát színesítő feladatként végezzük is elképesztően addiktív. Emlékszem, mielőtt először ugrottam, csak részben volt hozzá kedvem, előtte inkább szerettem volna tökéletesíteni az akkor elkezdett idomító gyakorlatokat. Aztán eljött a nap, mikor az edzőm lerakott egy ugrást – már ha annak nevezhetjük egyáltalán. Egy pici, maximum 50 cm magas X volt, mégis olyan mértékű adrenalinnal töltött el minden átkeléskor, hogy az elkövetkezendő fél évben csak akkor lelkesedtem igazán a lovaglás iránt, ha tudtam, hogy a végén ugrás fog következni, és azóta is ezeket az alkalmakat kedvelem leginkább – persze immáron más okokból kifolyólag, hiszen a maga az ugró mozdulat során átélt izgalmat felváltotta a pályavezetés nehézségei adta kihívás. Ennél mélyebbre már nem merülnék ebben a szakágban, mert nem a díjugratás bemutatásáért vagyunk itt, de a lényeg tiszta: az ugratás egy tartós, ráadásul idővel meg-megújuló élményt nyújt, amibe ha egyszer belekerül az ember, nem igazán akar kiszállni, míg a galoppnak esélye sincs „bevetni” ezt az egyébként vitathatatlanul magában hordozott addiktív adrenalin-fröccsöt – mert természetesen nagy tempóban vágtatni is hasonlóan élvezetes, de azt kezdő lovasok közül kevesen tapasztalják meg.”
Másodsorban annak a gyerkőcnek, akinek van otthon saját lova – és itt kapcsolódunk Virág élményeihez – bármikor eszkábálhat hazai környezetben – akár az udvarban is – egy mini pályát, ahol éjjel-nappal élhet kedvenc időtöltésének. Egy galopp versenyló kapcsán ez nem mondható el. Azt trénerhez kell adni, azaz csak akkor találkozhat vele, ha odautazik hozzá. Ez máris leredukálja a találkozási lehetőséget és valljuk be, össze sem hasonlítható az érdeklődés avagy a lelkesedés mértéke, mert azt ő azt nem lovagolhatja. Ha van angol telivére, azt csak nézheti, hogy munkalovasa miként készíti a versenyre, ahol profi zsoké kerül a hátára. Márpedig
melyik gyermek szeretne magának egy olyan lovat, amit csak nézegethet?
Amikor persze komolyabban szeretne versenyezni (díjugratásban), az természetesen már nem tehető meg otthoni környezetben, neki is el kell mennie a lovardába az edzőhöz.
Nézzük egy másik kiválasztási aspektust. A galoppsportban átlag 30 versenynap van egy évben. Magyarország legjobb női zsokéja, Gönczi Rebeka 2018-ban 129 versenyen indult, azaz nagyon leegyszerűsítve 300 percet sem versenyzett, hiszen ritkábbak a 2 percnél (2000 méternél) hosszabb futamok hazánkban. Össze sem hasonlítható, hogy egy díjugrató versenyző ellenben mennyit tud szerepelni. Ha megnézzük a díjugratás legjobb női versenyzőjét, Hugyecz Mariann-t, ő 197 startot produkált lovaival, de nem egyetlen – ettől unalmassá váló – helyszínen, mint Rebeka a Kincsem Parkban, hanem az évet Varsóban kezdte és Frankfurtban zárta, azaz a díjugratásban ez is egészen biztosan vonzóbb egy kezdő lovas számára, hogy nem ugyanazon pályán kell mindig szerepelni, hanem a díjugrató élet – bizonyos szint felett – egyfajta turnévá válik, mint pl. a tenisz, és ma már a gyermekek versenyei is egyre több helyütt kerülnek megrendezésre, ahogy egyre több a lovarda.
(A díjugratás horribilis költségeit most hagyjuk, de a korrektséghez tartozik, hogy míg Rebeka pénzért lovagol, hiszen ez a munkája, a díjugratás idehaza szerintünk igen keveseknél lehet rentábilis. Mivel Mariannt nem ismerjük személyesen, természetesen nem hívhattuk fel, hogy faggassuk a pénzügyeiről, azaz esetében nem tudunk számokat, hogy az éves költségvetése hogyan alakul a szponzoráció és a megnyert versenydíjak függvényében, de a díjugratás – galoppos szemüvegen át nézve – inkább tűnik egy pokolian költséges hobbinak, mint biztos megélhetésnek.)
Egyértelmű volt, hogy Rebekát viszont megkérdeztük a díjugratásról. Hogy ő mit mondott nekünk? Ezzel folytatjuk holnap.
Magyarország legjobb női zsokéja, Gönczi Rebeka így vélekedik erről:
„Saját tapasztalatomat mondhatom el. Gyerekként az én álmom is a díjugratás volt. Megfogott az a miliő, ami a díjugratást ragyogja körbe. Gyönyörű, elegáns öltözékben versenyezhetnek a lovasok, parádés körülmények között edzhetnek.
Hazánkban, ha lovaglást közvetít valamelyik televíziós csatorna, szinte csak külföldi díjugratást láthatunk. És milyenek az emberek? Amit a média közvetít feléjük, az megragad bennük tudat alatt, biztos azért láthatjuk ezt a legtöbbet – gondolják, mert ez a legkedveltebb, legeredményesebb szakág a lovaglásban. Valljuk be őszintén, hazánkban sokkal „nívósabb” sportnak is számít, mint a galopp. Akármilyen közvetítést néz az ember a díjugratásról, a kommentátorok mindig kihangsúlyozzák a ló és lovas közötti összhangot. A lovasok pedig sokszor a saját lovukkal versenyeznek. Ahogy fentebb már a szerzők is leírták:
ez minden gyermek álma, hogy egyetlen, szeretett lovával tudjon sikereket elérni.
Szintén elhangzott már, és én is megerősíthetem, hogy a kezdő lovasok egyáltalán nem értesülnek a galoppról, két legkedveltebb sportág egyértelműen a díjugratás és a díjlovaglás. Ez részben abból is adódik, hogy szinte minden második lovas, edzőnek titulálja magát (bár „csak” 223-nak van licensze, ahogy az első részben olvashattuk), így rengeteg ugrást kedvelő emberből lesz edző, akik értelemszerűen ezt közvetítik a lovasaik felé.
Ezzel ellentétben hihetetlenül kevés a galoppos szakember, és akik jónak számítanak Alagon, Kakucson, Törökszentmiklóson, Nyíregyházán vagy Felsőpakonyban dolgoznak. Valljuk be egy nem ezen városok közelében lakó embernek szinte kivitelezhetetlen ilyen messzire, heti több alkalommal kilátogatni, de hiába is látogatna: versenyben Ő nem lovagolhatja a lovát, azt profi zsokénak kell ülnie. Azaz nem érzi oly mértékben magáénak a sikert. Persze zárásként azt is el kell mondanom, hogy ha bárki csak egyszer belecsöppen a galoppsportba – mint anno én – az soha többé nem akar majd ugrani, hiszen a versenylovagláshoz fogható „adrenalinlöket” az ejtőernyőzés, az autóversenyzés mellett nem sok sportágban tapasztalható meg.” – zárja mondandóját Magyarország legjobb női zsokéja.
Ugye milyen sok helyen egybecsengenek a szavaink egy profi zsokééval?
A fentiek tükrében az 1648 igazolt díjugrató sportoló mellé állítsuk a zsokék számait. 2018-ban összesen 63 magyar lovas versenyzett a Kincsem Park-i futamokban, de ebbe mindenki bele van számítva. Az az amatőr is, aki mindösszesen 1 futamban indult. A legalább 50-et versenyző magyar lovasok száma 2018-ban: 8, azaz nyolc. Elkeserítő.
Elkeserítő, de nem meglepő. Jöjjön konklúziónk.
- Ahogy fentebb írtuk kisgyermekek lovasoktatása elsősorban a lovas szakágakra készít fel, nem pedig a lósportok űzésére, azaz már kis korban a lovassportok felé irányul a gyermek figyelme ;
- Díjugrató lehet “bárki”, akár egy 100 kilós versenyző is, míg a zsokénak nem ajánlott 50 kilónál többnek lennie;
- Ehhez kapcsolódik, hogy a fiatalok tudják a zsokéélet milyen lemondásokkal jár, azaz pl. állandó koplalással;
- Meglehetősen sok rossz és részben jogos sztereotípia van a galoppsport kapcsán (pl. állatkínzás, kezelhetetlen lovak a jártatóban és a startgépnél, balesetek, nem megfelelő közeg és még sorolhatnánk). A döbbenet az, hogy akármerre járunk az országban, azt tapasztaljuk, hogy a vélekedés szinte egységes, mintha az emberek összebeszéltek volna: a galopp = rossz és nem kérünk belőle;
- A díjugratás olimpiai szakág, ezáltal az egyetemes sport része. A hazádért versenyezhetsz Európa-bajnokságon, Világkupa fordulókban vagy Olimpiai Játékokon. A galoppsportról ez nem mondható el. Azaz lehet valaki díjugrató világbajnok, de zsoké nem. Világtrend, hogy minden – nem csak lovas – sportoló olimpiai bajnok szeretne lenni, az a pályafutás csúcsa. Ez máris egy hátrány a példaképet, bálványt kereső gyerkőcöknél. A galoppon Overdose futásakor sem volt olyan hangulat, mint amikor nyáron a díjugrató válogatottunk a Nemzetek Díjában a barcelonai döntőbe jutásért versenyzett.
- Nem sztárok, azaz nem példaképek idehaza a zsokék. Meggyőződésünk, hogy Hugyecz Mariannt sokkal többen ismerik, mint pl. Gönczi Rebekát. Hogy miért? Erről is esett már szó;
- Sem a televíziós közvetítés során látott, sem a helyszínen átélt élmény össze sem hasonlítható a két sportágban. Míg a díjugratók – ahogy Rebeka is fogalmazott – gyönyörű körülmények között versenyeznek egy sok színben pompázó – néha több ezer virággal feldíszített – tökéletesen belátható Arénában, a galoppversenyeken maximum csak az utolsó 200 méter látható (élvezhető) jól a hatalmas komplexumban. Ráadásul arra a pár másodperces élményre mindig újabb és újabb félórát kell várni;
- Semmi vonzó nincs abban, hogy egy fiatal lovas zsoké legyen. Egyrészről az előző pontban leírtak miatt, másrészről pedig azért, hogy vasárnaponként versenyezhessen 1-2 futamban nem fog egész héten koplalni. Nincs előttük életpályamodell. Ha azt látják, hogy a tréner filléres gondokkal küszködik, ki fogja ezt a hivatást választani magának?;
- Nincs elismert zsokéképzés, ahol igazi legendák, szaktekintélyek oktatnák a fiatalokat. Jozef Rosivaltól tudjuk, hogy Szlovákiában van ilyen;
de a legdöntőbb érvünk nem más, mint hogy egy lovas palánta a díjugratásban – már kiskorától – tud rendszeresen versenyezni, de a galoppsportban nem.
MINDEN GYERMEK EGY SAJÁT LÓVAL SZERETNÉ MEGVALÓSÍTANI AZ ÁLMAIT.
Természetesen ezen kívül még 100 – általunk nem ismert – ok merülhet fel. Mindketten órákat, napokat töltünk lovardákban és saját – valamint Rebeka – tapasztalatai alapján írtuk meg ezt a kis összegzést. Ahogy írásunk elején már jeleztük ez nem egy közvélemény-kutatáson alapuló tanulmány, pusztán megfigyeléseink papírra vitele. Emiatt egészen biztosan nem teljeskörű. Nem is lehet az, hiszen nem kérdeztünk meg szülőket és a porontyokat, hogy miért éppen a díjugratásban versenyeznek, így kizárólag megfigyeléseinkre hagyatkoztunk. Azonban a két szám, az 1548 és a 63 döbbenetes különbséget mutat.
Majd huszonötszörös különbséget.
Igyekeztünk meglelni a választ a miért(ek)re. Hogy sikerült-e az döntsék el Önök és bátran írják meg véleményüket, tapasztalataikat.
Köszönjük a Racing Portal prominenseinek ezt a káprázatos elemzést. Mi – akárcsak ők – maradunk a lóversenyzés örök rajongói. Ne feledjék, a 2018-as szezon legjobb pillanataiból válogatott fotóink kizárólag a Favorit Instagram oldalán láthatóak! Várjuk Önöket ott is.
Papp Virág&Sereg András, kép: Kristófcsik Rozi
