A mai naptól kezdve Rostás Margó Németh Ferenccel folyatott beszélgetést kezdjük közölni, szerkesztés és rövidítés nélkül. Azt gondolom érdekes olvasmány lesz. Úgy véljük a magyar irodalomban nincs ilyen hosszú, részletes interjú a zsokélegendával.
I. rész: Fenékről Alagra
A Telivér Olvasói már megszokhatták az elmúlt nyolc évben, hogy hosszabb-rövidebb cikkben mutatjuk be a lóversenysport jelentős honi képviselőit. Rostás Margó tollából eddig számos cikk, cikksorozat jelent meg a zöld gyep tényezőiről. Például Aperianov Zakariás idomárról és a keze alól pályára kerülő kiváló lovakról. Dr. Bartha László lóállatorvos életútját bemutató sorozatunkban a ménesi, és pályai állatorvos munkáját, pacienseit ismerhettük meg. Feltárult előttünk a versenylovak ménesi élete, több híresség tenyészkarrierjét ismerhettük meg. Természetesen e két nagy sorozat mellett, számos kiemelkedő szakembert mutatott be. Horák Jánost, Keszthelyi Istvánt, Patay Sándort, Hála Józseft, a nem rég eltávozott Seidl Istvánt és másokat. Rajtuk keresztül ismerhettük meg a magyar versenyüzem történetét, híres versenyeit, kiemelkedő lovait. Tapasztalataikat megosztották a Telivér Olvasóival.
Már az Aperianov-cikksorozat közben elhatároztuk, hogy nemcsak Imperiál idomárját, hanem egyetlen élő lovasát, Németh Ferencet is megszólaltatjuk. Ő is mondja el, hogyan látta Imperiált, és az akkori korszakot. Teltek, múltak az évek, végül a régi terv múlt esztendőben megvalósulhatott.
Első beszélgetésünk Feri bácsiék otthonában zajlott le.Sokat voltam ebben a lakásban már addig is. Ismerem összes emléktárgyát, a házigazda gát- és akadályversenyeiről készült képek ugyanúgy megbecsült tárgyai e szép otthonnak, mint a nagy “Ő” jelentős versenyeiről készült fotók, szobrok és festmények. A Kincsem Parkban épült szolgálati lakások egyikében lakik Feri bácsi, és felesége, Veronka néni, aki igazi társ volt e szép ám nagy lemondásokat követelő gyönyörű hivatásban. A múltba nézést megkönnyítette a házasszony által készített bodza szörp, és házipálinka. Hetven év előtti eseményeket hoztunk a felszínre az emlékezés csodálatos adománya által, mint egy régi filmben, elénk vetítődött a kis Ferike élete, mely életben akkor nagyon sok siheder osztozott. Németh Ferenc akkor emelkedett ki a többiek közül, amikor eldöntötte, hogy lovastanulónak áll. Sorozatunkban ötven év sikereit is kudarcait, híres versenylovait, nagy versenyeit, külföldi utazások sorát mutatjuk be.
– Sármelléken születtem, Zala megyében 1927. február 13-án. Kilencen voltunk testvérek. Nővérem után másodikként jöttem a világra. Hat fiú és egy leány testvérem született még. Édesapám a vasútnál dolgozott, édesanyám otthon vezette a háztartást. Sokat dolgoztak. Gyermekkorom a közeli Keszthely és Balatonszentgyörgy lankás tájain telt. Az elemi iskola elvégzése után napszámba jártam.
– Hány évesen kezdett el dolgozni?
– Tíz éves lehettem. Az Őrffy grófok földjén dolgoztam más, hasonszőrű gyerekekkel együtt. Akkoriban ez természetes volt. Egyikünknek sem ártott meg a munka. Persze a mai szülők el sem tudják képzelni, hogy a gyerekeik hajnalban keljenek, és dolgozni járjanak. Volt idő, amikor a vasútnál is dolgoztam. A sínek között tenyésző gazt kellett kisarabolni. Ezért is kaptak a szüleim egy kevés kis pénzt, amire nagy szükségük volt, mert sok éhes szájat kellett etetni. 1941-ben falum csendőrségére kerültem mindenesnek.
– Milyen munkát kellett végeznie?
– Udvar söprés, bevásárlás, cipőpucolás, bicikli tisztítás és hasonlókat. Nagyon szerettek a csendőrök, mert szorgalmas és ügyes voltam, sok borravalót kaptam tőlük. Egy évet dolgoztam náluk. Amikor megtudták, hogy Alagra jövök, nem akartak elengedni, úgy megszerettek.
– Milyen emberek voltak a csendőrök?
– Szigorúak, kemények voltak azzal, aki lopott, vagy bármilyen más bűncselekményt követett el. Az emberek tisztelték őket.
– Éles fordulatot vett gyermeki élete, amikor felkerült Alagra. Hogyan került kapcsolatba a lovakkal?
– Nyaranta, mi gyerekek, öten-hatan összeálltunk és délután lementünk a Balatonra úszni. Hazafelé a Fenéki Ménes legelői mellett jöttünk el. Láttuk a lovakat, késő estig kint voltak a karámban. A keszthelyi kastélyból lovagló út vezetett a méneshez, többször láttam lovasokat, amint délcegen száguldanak el a messzeségbe. Szemet gyönyörködtető látvány volt. Otthon, Sármelléken is a grófi család több tagja lovagolt. Nemcsak én, hanem a cimboráim is arról álmodoztak, hogy egy pompás paripán lovagolunk, magasan kiemelkedve a többi ember közül. Apámnak volt egy ismerőse, Kovács József, aki a Kis-Balatonon és környékén nádaratással foglalkozott, vagonokban Olaszországba szállította. Ismerte a pesti versenyistállókat, de az olasz istállókhoz is bejáratos volt. Mivel kis termetű voltam, ideális lovastanulót látott bennem. Apámat rá is beszélte, hogy engedjen el a taljánokhoz. De aztán addig-addig szervezte apám meg a barátja az olasz utat, hogy a végén nem lett belőle semmi. Akkor már nem lehetett velem bírni, csak a lovakra gondoltam. Végül teljesülhetett az álmom, mert nővérem cselédlányként Alagra került, hamarosan megírta, hogy sok, hozzám hasonló kisfiú dolgozik az istállóknál, és már nekem is talált helyet. Nem kellett kétszer mondani nekem sem. Azonnal indultam.
– Még egy kicsit térjünk vissza szülőhelyére. Feri bácsi tudta, hogy egy nevezetes lótenyésztő hely közelében él?
– Igen, tudtam. Unokanővérem a Festetics kastélyban volt szobalány. Kisgyermekként ott voltam Festetics György herceg temetésén is. Csendőrök sorfalat álltak, hatalmas tömeg kísérte útjára a herceget. Később Esch Győző bácsinak elmeséltem, aki a Festetics-lovakat lovagolta, ő is ott volt a temetési menetben. 1947-ben úrlovasversenyeket rendeztek Keszthelyen tisztek részére. Mivel én hadseregi versenyistállóhoz kerültem, mi is lementünk erre az egynapos meetingre. Lovaink a kastély istállójában kerültek elhelyezésre, onnan jártunk le a partra munkát lovagolni.
– Milyen távúak voltak ezek a futamok?
– Egyenes pálya volt, a versenyek 1000-1200 méteresek lehettek.
– Térjünk vissza Alagra. Mikor került oda és kihez?
– Ifjabb Gombolai Ferenc idomárhoz kerültem, a hadseregi versenyistállók egyikéhez. 1942. januárjától kezdtem meg a tanulóidőmet.
– Mit jelent az, hogy hadseregi versenyistálló?
– A versenysport azért tudott olyan hamar lábrakapni az első világháború után, mert maga a Kormányzó Úr is nagy futtató volt. Szívügye volt, hogy a versenysport minél hamarabb visszakerüljön régi nívójára. Többek közt azzal is ösztönözték a versenyzés fejlődését, hogy a különböző fegyvernemeknek engedélyezték, hogy versenyistállót tartsanak. A tisztek ezekben az istállókban lovagoltak sík- és akadály, valamint gátversenyekben. Például Nádasdy huszárok, Klapka tüzérek, Kinizsi tüzérek, Jurisics tüzérek, Hadik huszárok, vagy az olyan költői nevű istálló, mint Pécsi vonatosztály, vagy a Szondy tüzérek, Bercsényi tüzérek stb. Természetesen ezeknek az istállóknak, úgy mint a többi futtatónak, versenyszíne volt. Egy-két lovas, de volt köztük nagyobb létszámú istálló is. A hadseregi versenyistállók vezetője akkoriban Binder Ottó lovassági tábornok volt, aki kint lakott a Réti pályán. Rendeztek számukra hadseregei akadályversenyeket, gátversenyeket. Ilyenkor csak katonatisztek lovagolhattak. Ezekben a versenyekben jóval nagyobb súlyt vittek a lovak. Kiváló lovasok voltak a tisztek. Ezek közül nem egy később kiváló tréner lett, mint Csernovits Arsen és Issekutz Gyula stb.
– Hogyan teltek az első napok az istállóban?
– Nehezen. Azzal, hogy a szüleink szerződést kötöttek trénerrel öt év tanulási időre, azt is jelentette, hogy nem lehetett megszegni. Volt olyan apprentiz, aki a nehéz munka elől megszökött. Csendőrök hozták vissza! Mindkét félre szigorú szabályok vonatkoztak. Nekünk dolgozni kellett, az idomárokat a Magyar Lovaregylet ellenőrizte. Sokat kellett dolgozni. Kora reggel keltünk, mentünk az istállóban. Előbb egy tapasztalt lovász mellé osztottak bennünket. Megtanultuk, hogyan kell a lovat ellátni. Előbb egy, majd két lovat kaptunk. Központi szabály volt, hogy egy lovásznak két lovat kellett ellátnia, többet nem volt szabad. Ebben is mutatkozott, hogy a felsőbb szervek igencsak ügyeltek a istállókban folyó szakmai munka színvonalára. Nálunk 15-20 ember dolgozott, lovászok, két abrakmester, munkalovasok és a zsokék. Nekünk, tanulóknak nemcsak az istállóban kellett dolgozni, hanem a mester házánál is. Fát vágtunk, cipőt pucoltunk. Némi fogalma lehet a mai fiatalságnak az időbeosztásunkról, ha a fentebb említett munkákhoz még hozzá számítom, hogy kötelező Levente-oktatás volt, vasárnap mindenkinek templomba kellett menni. Az istállómunka két műszakos volt. Reggel tréning is volt, délután négykor újra ki kellett trágyázni a lovakat, megpucolni, hatkor zabolás és itatás. Akkoriban vödörből itattuk a lovakat.
– Mielőtt Alagra került lovagolt már?
– Nem. Itt az istállóban ültem először lovon. Egy olyan rakoncátlan lóra ültettek, ami 15-ször dobott le az első napon. Előbb landszáron lovagoltunk, aztán már szabadon trappolhattunk az istálló udvaron, később másokkal együtt mentünk ki a pálya közepén lévő trappkarikára. Minden trénernek külön karikája volt. Lassú kentré, majd sebes, aztán galopp következett. Az istálló-zsokék tanítgattak bennünket. Ekkora már kiderült, hogy ki mennyire tehetséges. Aztán elérkezett az első verseny ideje. A lovastanulók a megyeri pályán mutatkoztak be. A versenyek 5 versenyt nem nyert, ill. 10 versenyt nem nyert tanulók részére voltak kiírva. A versenyüzem szervezettségét, haladó szellemét, szociális érzékenységét mutatja, hogy a tanulók lovaglópénzét és százalékát a Lovaregylet számláján gyűjtötték, melynek bizonyos százalékát megkapta a tanuló. Másik részét év végén, a többit az ötéves szerződés végén egy összegben vehette fel a lovastanuló. A trénerek is érdekelve voltak, hogy a lovastanulókat versenyekben indítsák. A tulajdonos is érdekelt volt, mert súly engedmény járt a lovastanulónak. Nagyszerűen kitalált rendszer volt ez, mely biztosította a lovasutánpótlást. Természetesen a tanulónak jelentkezett fiatalok közül csak kevés lett lovas. Zsoké közülük pedig talán csak egy-két százalékuk. Akkoriban az lehetett zsoké, aki ötven versenyt nyert. Persze, nagy istállóknál, gazdag tulajdonosoknál sokkal könnyebben ment minden. Szerencse is kell ehhez a szakmához, méghozzá nem is kevés, de a legfontosabb mégis a rátermettség, az egyéni adottság. Meggyőződésem, hogy a lovaglás, művészet.
– Akárhogy is nézzük 12-14 éves kisfiúk kezdtek el dolgozni az istállókban. Ki felügyelte Feri bácsiékat, hol étkeztek?
– A tréner, az abrakmester és az idősebb lovászok ellenőriztek bennünket. 50 pengő volt a havi fizetésünk. Oláh Bálint nevezetű munkavezetőnél voltunk havi kosztosok. Ez 30 pengőbe került havonta. 20 pengőből ruházkodtunk.
– Milyen ember volt ifjabb Gombolai Ferenc?
– Rendes, szakmájához értő, jószívű, bár azért szigorú volt. Megkövetelte a rendet, de aki szorgalmas, lelkiismeretes volt, azt megjutalmazta. Hárman, Kedvesi József, Bagyánszki Gábor és én egy napon kezdtünk el dolgozni az istállóban. Mesterünk mondta, hogy aki először nyeri meg a három versenyt, annak nem kellett dolgoznia házban. Hármónk közül nekem sikerült először, így nem kellett cipőt pucolnom és fát fűrészelnem.
– Kik dolgoztak akkoriban az istállójában?
– Kovács Gáspár abrakmester, Palla János utazó abrakmester, ők ketten ellenőrizték az istálló munkát. Nagy Géza, Stigár János és Kállai Gyula zsokék, ugró zsoké Hujber József. Szerencsém volt, mert munkákban mindig Nagy Géza mellett lovagolhattam. Amikor leszálltam a lóról, átültem egy ugró lóra és Hujber Józseffel az akadálypályára mentünk. Nekik köszönhetem, hogy 1944-ben sík- és gátversenyben is tudtam nyerni.
– Hogy emlékszik az első versenyére?
– Csak a lámpalázra emlékszem. 39 kg voltam, amikor Megyeren megnyertem az első gátversenyemet. Két síkversenyt is nyertem, és még ezévben egyszer harmadik voltam Pesten.
– Hogyan emlékszik az akkori híres lovasokra, lovakra?
– Mi csak messziről csodálhattuk őket. Akkor láthattuk versenylovaglásaikat, amikor Pestre fellovagoltuk az indulókat. Péntek délután elindultunk, szombaton munka, vasárnap verseny. Ilyenkor az istállók feletti lovász szállásokon laktunk. Valóságos ajándéknak számított a pesti kirándulás, mert ilyenkor napidíjat kaptunk. El tudtunk menni moziba, vasárnap meg nézhettük a nagy lovasokat. Ők igazi sztárok voltak, a képeslapokban rendszeresen mutatták őket. Figyeltük őket, mert mi is olyanok akartunk lenni, mint ők. Mindegyiknek más volt a stílusa, volt valami egyedi karakterük. Gutai, Esch, Klimscha, Keszthelyi, Schejball, Szentgyörgyi, Szokolai, mind-mind a példaképünk volt. A háború után, 1946-ban már velük lovagolhattunk.
– Milyen volt akkoriban az alagi tréningtelep?
– Sokan sokszor elmondták már, amit én is csak megismételhetek. Csodálatos gondozott park volt az egész telep. A pályákról meg ne is beszéljünk! A hadseregi istállók a réti pályán voltak, amely sajnos, mostanra teljesen beépült. Gondozott sík- és akadálypályából állt. Minden gyönyörűen gondozott volt. Az istállók évente legalább egyszer meszelve voltak. Virágágyások, sövények keretezték az istállóudvarokat. Manapság sokszor eszembe jut, amit akkor láttam, tapasztaltam.
– Milyen volt a hadseregi istálló állománya?
– Legtöbb lovat más versenyistállóktól vásárolták olcsó pénzen. Sok sérült ló volt közöttük. De a mesterem talpra tudta ezeket állítani. Bliszterezett, dörzsölt. Akkoriban jobb lovunk volt Várnagy, Jónás 1944-ben Pestmegyei hendikepet nyert. De a legtöbb ló hendikepekben indult.
– Ebből az időből melyik nagy versenyre emlékszik?
– Az 1944-es Derbyre nagyon jól emlékszem. Zsivány sörénye, az akkori időkben szokatlan módon, be volt fonva. Láttam még a Szent István Díjat, amit már Alagon futottak, mert a pesti pályát bombatalálat érte.
Egy dunántúli kisfiú, Németh Feri elindult Budapestre szerencsét próbálni. Régi álma teljesült, amikor az alagi tréningtelepen először lóra ült. A sok új élmény, a nehéz, fáradtságos munka minden figyelmét lekötötte. Milyen volt az akkori versenyüzem – kérdezhetnénk Ferikétől. A hétköznapi szürkeségből odacsöppent kisfiút milyen világ fogadta? De a 15 éves sihedertől nem várhatjuk el, hogy az akkori idők üzeméről részletes beszámolót adjon. Így mi, a könyvek, turfkalendáriumok segítségével próbáljuk bemutatni – természetesen a teljesség igénye nélkül – az 1942-es és 1943-as esztendők eseményeit. Az 1944-es csonka évet Feri bácsival kalandozzuk át.
Az 1942-es esztendőben, amikor Németh Ferenc az alagi tréningtelepre érkezett, közel 600 ló állt ott 21 idomár gondozásában. Zangen Károly idomárnak volt a legkisebb istállója 5 lóval. A közepes méretű istállókban átlag 20-28 ló állott. Volt három-négy nagy tréner, gróf Pejacsevich János a Dreher család, vitéz Pintér Péter a Horthy család lovaival. Balogh János idomárnál álltak báró Springer Gusztáv örököseinek lovai Lesvári Ménes néven. Jelentős számú ló állt még Issekutz Gyula tréningjében. Saját neve alatt 28 lova futott, feleségének és rokonainak szintén voltak lovai. A Dreher család ebben az esztendőben 28 lovat adott tréningbe, melyek közül 15 kétéves. Erdőmajori ménes néven futtatott Dreher Jenő, két leánya Mária Anna istálló álnéven öt lovat tartott, köztük az az évi Derbyt nyerő Botondot. Gróf Pejacsevich Jánosnál összesen 43 ló, vitéz Pintér Péternél összesen 46 ló állt, ezek közül 44 a Kormányzó úré illetve Jenő öccse tulajdonában, Kenderesi és Kengyeli ménes néven. Nyílt titok volt, hogy a tréning Horthy Jenő utasításai szerint történik. Jenő még Mravik Pál idomárnál is tartott négy lovat. A hadseregi versenyistálló lovai négy idomár, Gombolai Ferenc (2 ló), ifjabb Gombolai Ferenc (30 ló), Jeney István (3 ló) és Smutny Ferenc (2 ló) tréningjében álltak. Az 1943-as esztendőben lényeges változás nem történt, zavartalanul működött a versenyüzem. A körülöttünk dúló háborúból semmit nem lehetett érzékelni. A méneseknek magas tenyészprémiumot, az árverésre tenyésztő méneseknek magas eladási árakat, a professzionátusok biztos megélhetését biztosította a versenyüzem. 223 versenyszín 4.777.872,50 pengőt nyert, 81 tenyésztő részesült tenyészprémiumban 448.911,99 pengő értékben az 1943-as esztendőben.
Ifjabb Gombolai Ferencnél 1943-ban 27 ló állt, Jónás, Dőre és Desperado voltak a legjobbak. 1944-ben már 40 lovat készített elő a versenyekre. Minden idomárnál egy kisebb fajta üzem működött. Ilyen lólétszámhoz minimum 20-25 fős személyzet tartozott. Ebben benne van a két abrakmester és az istállózsokék is. És ez csak egy istálló! 1944-ben 23 idomár működött. A lólétszám az év elején 562 volt. A zsoké sampionátus élmezőnye: Klimscha Albert, Szokolai István, Teddy Gill, Bocskai Pál, Gutai János, Keszthelyi István, Szentgyörgyi István.
Németh Ferenc mesterének szakértelmét bizonyítja, hogy szerény képességű lovaival a tréner sampionátus kilencedik helyét foglalta el 1943-ban. Az első helyen ekkor Hesp József állt, a nem oly régen nyugállományba vonult hedikepper és versenytitkár, Hesp József nagyapja.
Kis túlzással azt mondhatnánk, hogy már lehetett hallani Alagon az orosz ágyuk dörgését, a lóversenytéri szakemberek mégis a tréningre, a versenyekre összpontosítottak. A Derby lefutása angol gépek több hullámban bombázták Budapestet. A Kerepesi utat és környékét végigbombázták. A lóversenypályán több istálló megsemmisült, a futópálya használhatatlanná vált. Vissza kellett lovagolni a lovakat Alagra. Vasárnap közönség és fogadások nélkül futották a versenyeket a Megyeri pályán. A St. Legert már Alagon futották, majd október közepén végleg befejeződtek a versenyek, és elkezdődött az a borzalmas pusztítás, mely az egész magyar telivér állomány 97 százalékának elvesztéséhez vezetett.
Mi történt az utolsó napokban az istállóban? Mihez kezdtek, amikor befejeződtek a versenyek – kérdeztük Németh Ferencet.
– Feszült volt a hangulat. Binder Ottó lovassági tábornok volt a vezetőnk, a hadseregi lovak a honvédség felügyelete alá tartoztak. Az egész telepen rend és fegyelem volt az istállókban, de nálunk – érthető okokból – katonai fegyelem volt. Nekünk nem csak egy civil személy volt a főnökünk, ifjabb Gombolai személyében, hanem a tábornok is parancsolt. A gyerekek nagy tisztelettel tekintettek rá. Amikor meghallottuk a döntését, hogy a lovakkal elindulunk a Dunántúlra, nem lepődtünk meg. Akkoriban mindenki nagyon félt a szovjet katonáktól. Inkább a bizonytalan vándorlást választották az emberek. Előttünk már több nagy istálló útra kelt. Mi is követtük a példájukat. Kb. 20 lóval indultunk, többségében lovászok ültek a nyeregbe. A trénerünk nem jött velünk, Binder Ottó autóval jött utánunk. A Gonosz Pista nevű mén Pilisvörösvárnál elpusztult, egy német tank eltiporta. Érdekes látvány lehettünk a lovakkal a mögöttünk haladó Binder Ottóval, aki piros tábornoki egyenruhát viselt.
– Mi volt a cél, hova akartak menni?
– Binder tábornok németes akcentussal beszélte a magyar nyelvet. Ma is emlékszem a szavaira: mindenhova megyünk, csak Nyugatra nem. Ezt mondta nekünk, amikor az úti cél felől érdeklődtünk. Először szlovák területre indultunk. Galánta mellett, Alsószelin húztuk meg magunkat. Egy idő után megindultunk Kőszeg felé. Kincslődpusztán táboroztunk le, Csepreg mellett. Flandorffer Tamás úrlovas rokonságának volt itt földje. Itt futottunk össze a Pejacsevich istálló embereivel, köztük Aperianov Zakariással, akivel később sok közös sikert arattunk a zöld gyepen. Most viszont nem volt szerencséje, mert az összefogdosott embereket az szovjetek, úgy kb. 150-200 embert sorba állítottak és csak a kicsi növésű gyerekeket engedték el. Aperianovot Székesfehérvárott felállított nagy táborba vitték, nekem viszont szerencsém volt, mert elengedtek. Megúsztam a hadifogságot. Azonnal visszautaztam Alagra.
– Mi fogadta Alagon?
– Az összes istálló ki volt fosztva. Lovak eltűntek. Nem volt mit tennem, elhelyezkedtem Kristóf Manó bolgárkertésznél. Fél évig dolgoztam nála. Aztán lassan visszatértek az emberek az istállókhoz. Amikor meghallottam, hogy Zánt Emil idomár vezetésével újra felállt a hadseregi versenyistálló a pesti pályán, azonnal jelentkeztem.
– Milyen volt az istálló anyaga?
– A háború előtt gyenge illetve közepes minőségű volt a hadseregi istálló lóállománya. Viszont a háború után egyedül a magyar honvédség maradt meg, mint futtató. Bár vert sereg volt, intézmény maradt. A többi futtatót, az arisztokrácia tagjait, a nagypolgárság szereplőit a szovjet bevonulás egzisztenciálisan ellehetetlenítette. Lovaikat, tenyészanyagukat elhurcolták. A honvédség lóállománya nagy károkat szenvedett, de azért volt lovuk. Dióspusztán volt a honvédség ló összegyűjtő telepe, amit később Örkénybe helyeztek át. A jobbakat felküldték tréningbe. Persze ezek között sem volt egy telivér sem, csak félvér és ismeretlen származású. De legalább volt! A többi tréner csak jóval később jutott használható versenyanyaghoz.
– Mikor kezdett el dolgozni Zánt Emil idomárnál?
– 1945 végétől, ha jó emlékszem. Előbb az istállókat hoztuk rendbe. Szerencsénkre a honvédség régi helye a pályán nem sérült meg. Sajnos, később a metró építésekor ezeket lebontották. Tehát el kezdtünk dolgozni a pesti pályán. A tréning után a pálya és a tribünök rendbetételében segédkeztünk. Az oroszok egy rádió adó-vevő állomást állítottak fel a pálya közepén. egy vastag kábel kötötte össze a rádió állomást a második helyi tribünön tetején elhelyezett géppel. Ettől a kábeltől a lovak sokszor megijedtek, soha nem tudták megszokni. Mondanom sem kell, hogy fizetés nem volt. A Passaréti útról kaptunk élelmet. Heti egyszer, lovas kocsival mentünk az ellátmányért, krumpliért, zsírért, szalonnáért, meg némi húst kaptunk. a kényszermegoldás eredménye lett, hogy a katonai időnket a versenyistállónál töltöttük. Még ebben is szerencsénk volt, mert kaptunk zsoldot. 1946. július 7-én megindult a verseny.
– Hányan voltak az istállónál, hány ló volt?
– Rajtam kívül még ott volt Kedvesi, Burgert, Bagyánszky és Nagy Imre. Több, mint 20 lovunk volt. Egy Tarantella nevű fekete kancáért engem küldtek el Kisvárdára. a honvéd istálló az államosításig meg volt. Később, amikor a politikai helyezet élesedni kezdett, Pillár János vette át az istállót, és más trénerek, pl. Csernyák János is bekapcsolódtak a honvédségi lovak idomításában. 1946. július 25-től voltam sorkatona és 1947. október 21-én szereltem le. Az istállónál rendes éjszakai őrség volt, mintha laktanyában lettünk volna, olyan rendszabályok voltak.
– Emlékszik ebből az időből valamilyen érdekes eseményre?
– Igen. A Pócsi lány nevű kanca egy versenynapon, az elején és a végén is futott és mind a kétszer nyert. Volt olyan versenynap, hogy egy futamban 32 ló indult. A startszalagnál két sorban álltak.
Németh Ferenc zsoké szakmai életútját bemutató sorozatunkban egy békésebb korszakhoz érkeztünk. De – amint már a magyar ember megszokhatta – a történelem itt is beleszólt az egyszerű földi halandó munkás hétköznapjaiba. Bár a fegyverekkel vívott háború véget ért, – a kor szlogenjét használva – elkezdődött a békeharc. Még a lóversenypályákra is betolakodott a politika. Csak a versenyzés régi szakembereinek köszönhető, hogy a versenyek magas színvonalon folytatódhattak. Lakhatóvá tették a magyar föld eme kicsiny szigetét. És az is nagy szerencse volt, hogy bár az akkori igazgatók munkáskáderek voltak, keveset értettek a lóversenyhez, hagyták a szakmát dolgozni!… Nem szóltak bele a szakmai munkába, mert tudták, hogy nem értenek hozzá.
Sokan, sok helyütt fekete színekkel festik le az akkori korszakot, napjainkban pedig, a mai bajok legfőbb okának tartják az államosítást, a régi történelmi keretek megszűnését. Sok igazság van ezekben az állításokban, de, mint általában ilyenkor lenni szokott, a valóság ennél sokkal árnyaltabb. Mert hiába kerültek a versenyistállók és a ménesek az állam tulajdonába, az emberekben lévő versenyszellemet, rivalizálást nem tudták kiirtani, és erről Németh Ferenc élete is tanúskodik. Sőt, a telivérek sem vettek tudomást az államosításról, továbbra is fajtájukra jellemző küzdőszellemmel viaskodtak a turfon. A szocialista keretek között zajló lóversenyzés és tenyésztés – éppen azért, mert összeegyeztethetetlen a telivér ipar hagyományaival – torzulásokhoz vezetett, amit az akkori vezetők és dolgozók is tudtak, de mit tehettek volna… Annak is örültek, hogy egyáltalán volt lóverseny.
De talán térjünk vissza főhősünk mindennapjaihoz. Németh Ferenc, más lovastanulókhoz hasonlóan 1947-48-ban fejezte volna be a tanuló idejét, ha a háború közbe nem szól. 1946 júliusában, amikor újra indultak a versenyek, Feri tanítómestere istállójában munkába állt. A szedett-vedett lóanyag ellenére a honvédségi istálló ifjabb Gombolai Ferenc, majd Zánt Emil vezetésével igen jól szerepelt. Feri ebben az időben is lovagolhatott kis hendikepekben, ismeretlen lovak számára kiírt versenyekben, de nagyobb versenyek szóba sem jöhettek. Kiemelt- és klasszikus versenyekben a háború előtti korszak híres zsokéi lovagoltak. Mivel a megyeri pálya már nem működött, a fiatalabb lovasgeneráció már többször összekerült a “sztárokkal”.
Hogyan emlékszik ezekre a versenyekre, ahol a “nagyok” a “kicsikkel” együtt lovagoltak – kérdeztük Feri bácsit.
– Csodáltuk őket, a példaképeink voltak. Nemcsak a lovaglásban szerettünk volna rájuk hasonlítani, hanem a viselkedésben, az öltözködésük eleganciájában is. Viselkedésük visszafogottan elegáns volt. Munkában, versenyben, és a pályán kívül az öltözködésük kifogástalan volt. Amikor befejezték a munkát, az utcára a legjobb angol szövetből készült lovaglóöltönyben mentek, lábukon szarvasbőrrel szegélyezett kamáslis sárga bőrcsizma volt.
– Név szerint kik voltak akkoriban a pályán a régi gárdából?
– Gutai, Szentgyörgyi, Szokolai, Keszthelyi, Klimscha, Fetting, Schejbal, Esch Győző. Nemzetközileg ismert híres lovasok voltak. Elegánsan lovagoltak, a győzelmeik nem voltak izzadság szagúak, könnyedén finiseltek. Csak akkor nyerhettünk ellenük, ha sanszos lovunk volt. Még azt is ki kell hangsúlyoznom, hogy nagyon sportszerűek voltak velünk. Versenyben is tanítottak bennünket. Öröm volt velük lovagolni. Mai napig sokat gondolok rájuk.
– Szakmai körökben szakállas igazságnak számít, hogy a jó ló teszi jó lovassá a zsokét. Feri bácsi életében melyik ló volt az első jó ló?
– Az is régi igazság, hogy minden embernek szüksége van a szerencsére, de ez a lóversenypályán dolgozókra százszorosan igaz. Öröklötten erős fizikumú vagyok, erős csontozattal. Termetem is megfelelő volt. 1952-ben Horák János istállójához kerültem, ahol hét éven át voltam lovas. Sok jó lovat lovagolhattam nála, első Derby-győzelmemet Mormota nyergében itt arattam. De már előtte is nagy versenyeket nyertem. Mivel tudták rólam, hogy erős kezű lovas vagyok, és a rossz természetű lovakkal is elboldogulok, felkértek Rivális lovaglására. Millenniumi Díjat és nemzetközi versenyt nyertem vele. Kedvenc szórakozása volt Riválisnak, hogy a startnál állva maradt, ezt később többször eljátszotta más lovassal. Ez a Millenniumi Díj győzelmem volt a forduló pont lovas pályafutásomban, mert innentől kezdve jobb lovakat lovagolhattam. Szintén fontos állomása volt életemnek, amikor Szabó Lajos felkért Rekord lovaglására a St. Legerben és a Ménesek Nagydíjában. Ez a lovaglás később súlyos következményekkel járt. Előbb szerencsétlenségnek tűnt, később azonban további életemre rendkívüli hatással volt. Szerencsétlenség és szerencse kart karba öltve jár…! Rekorddal mind a két versenyt megnyertem, úgy hogy saját istállóm lovát, Rovancsot vertem Lapusánnal a nyergében. Rovancs egyébként jobb ló volt Rekordnál.. Győzelmemet Kálnoky Ferencné, az istállócsoport vezető nem tudta elviselni. Ehhez még azt is hozzá kell tennem, hogy Szabó Lalival nem kedvelték egymást, de annyira, hogy nem álltak szóba egymással. A két győzelemnek az lett a következménye, hogy Kálnokyné 1962-re nem kért számomra működési engedélyt.
– Ilyesmit meg lehetett csinálni?…
– Igen. Török Imre segített rajtam, így kerültem át Aperianov Zakariáshoz, és így lehettem Imperiál lovasa.
– Térjünk vissza még ezekhez a győzelmeihez. Feri bácsi híres volt a finiseiről, arról, hogy a gyengébb képességű lóval is tudott versenyt nyerni. Melyek voltak a legemlékezetesebbek?
– A Derbyben Mormotával orrhosszal vertem a sokkal jobb képességű Srapnelt. Ez volt életem első Derby-győzelme. De ehhez is szerencse kellett, mert előtte motorbalesetem volt és agyrázkódással kórházban voltam. Horák János harcolta ki az orvosnál, hogy kijöhessek a kórházból. Regénnyel a Derbyben szintén jobb lovak ellen tudtam nyerni. Mormota és Regény a Derby utána már nem tudott versenyt nyerni.
– Hogyan emlékszik az akkori politikai helyzetre. Az államosításról milyen emlékeket őriz?
– Nekem semmim nem volt, így semmit nem tudtak elvenni.
– Mások rosszabbul jártak. A zsokéktól, az idomároktól a szerszámot is elvették. Volt olyan lovas, aki a félkilós versenynyergét a kabátja alatt tudta kicsempészni a pályáról. 1956-ban is jelentős változások történtek. A forradalom után sokan külföldre távoztak. Feri bácsi miért maradt itthon?
– Nagy volt a kísértés. Lent voltunk a feleségemmel Zalában, aztán a végén mégis itthon maradtunk. Tanítómesterem, ifjabb Gombolai Ferenc a családjával együtt Amerikába ment, közeli barátaim közül Csincserák Károly és Papp Sándor szintén disszidáltak. Mi maradtunk.
– Pedig sokkal nagyobb lehetőségek voltak Nyugaton.
– Harminc forintos lovaglópénzért kockáztattuk a testi épségünket. Párdubici két akadályverseny győzelmemért 60 forint lovaglópénzt kaptam, a százalék 300 forint volt. Abban az időben is nevetséges összegnek számított. Fel is lázadtunk, nem ültünk lóra, magasabb lovagló pénzt követeltünk. Ekkor szabotázzsal vádoltak bennünket. Ilyen is volt.
– Hogyan emlékszik a Horák istállóban eltöltött évekre?
– 1952-1958-ig voltam az istállójában. Mind emberként, mind trénerként kiváló volt. Kemény, kíméletlen volt a tréningmódszere. De jöttek az eredmények. Megadta a munkát a lovainak. Életem fontos korszaka volt az istállójában eltöltött időszak.
– Ebből a korszakból mely lovak emlékezetesek Feri bácsi számára?
– Két csodálatos lóra emlékszem azokból az időkből. Lubica kiemelkedő versenykanca volt, mindent megnyert, amit egy ló megnyerhetett. Kevesen tudják, hogy igen rossz küllemű csikó volt, az árverésen csak nagy nehezen sikerült eladni, igen alacsony vételárért. A pesti pályán állt tréningben. Egyik délután kint volt a karámban, így közelről megnézhettem. Rossz kondícióban volt, a sörényében lévő tetveket dohánylével irtotta ki a trénere. Lassan helyre jött, és nemzetközi klasszis lett belőle. Másik emlékezetes ló Imi volt. Nem kell őt bemutatni a közönségnek. Rengeteg történet kering erről a telivérről, Imperiál apjáról. Azt viszont kevesen tudják, hogy 1956-ban Imit ki kellett Alagra menekíteni, mert a Kerepesi útról lövöldöztek a pályára, az egyik istálló ki is gyulladt. Sőt olyan is előfordult, hogy a kint dolgozó Imire rálőttek. Szerencsére nem találták el. Ekkor döntött úgy a vezetőség, hogy Imit ki kell lovagolni Alagra. Engem bíztak meg ezzel a feladattal. Elég kockázatos vállalkozásnak tűnt, mert Imi nehéz lovaglás volt. Három óra alatt sikerült épségben kiérnünk Imivel és istállótársával, Robival Alagra. Mivel este hat után kijárási tilalom volt, igen veszélyes volt a visszatérésem is. Zuglóban házról házra lopakodva értem vissza a pályára.
– Hogyan emlékszik Imi futásaira?
– Ott voltam Prágában, amikor megnyerte a Kupát. Öt ország Derby-nyerője állt starthoz nyergükben a legjobb lovasokkal. Imi könnyedén élre állt, és úgy nyert ahogy akart.
– Nyugati túrák ebben az időszakban nem voltak. Az egyedüli nemzetközi megmérettetést az évenként változó színhelyeken megrendezett meetingek jelentették. Milyen emlékeket őriz a korszak híres külföldi lovasairól?
– Természetesen a legemlékezetesebb a budapesti meeting volt 1963-ban, amikor Imperiállal megnyertem a Kupát. Ez előtt voltam Prágában, Moszkvában és természetesen Budapesten is volt egy meeting. Nekünk, lovasoknak nagyon fontos volt a meeting, mert sokat tanulhattunk a külföldi lovasoktól, összehasonlíthattuk a tudásunkat. Megismerhettünk más pályákat. Naszibov, Laks, Czaplevszky, Lehmann, Hmelnicky, Jednasevszki, mind kiváló lovasok voltak, akik nyugati pályákon is rendszeresen lovagoltak. Hazai pályán, hazai lovak között lovagolni egyszerűbb, mert az ember hamar kiismeri a rivális lovasok taktikáját, szokásaikat, míg külföldön ismeretlen pályán, ismeretlen vagy kevéssé ismert zsokék ellen kellett eredményesen lovagolni.Ezt tudták a vezetők is, ezért rendszeres volt a zsokécsere. Én egy hónapot voltam Bukarestben, majd Drezdában és tőlük is jött román illetve német lovas hozzánk. Gelics Miska lengyel istállónál volt tanulmányúton. Mindketten sokat tanultunk a külföldi szakemberektől, össze tudtuk hasonlítani az otthoni szisztémát a külhonival.
– A román lóversenyzés megszűnéséhez vezetett a bukaresti lóversenypálya elbontása. Pedig a román versenyzés és tenyésztés magas színvonalon állt. Csak a kilencvenes évek végén lehetett hallani híreket arról, hogy próbálkozások kezdődtek a román versenyzés újraélesztésére. Feri bácsi azon kevesek közé tartozik, akik még látták a bukaresti pályát.
– A tribünök a bécsi pályához hasonlítottak. A pálya kerülete kb. 2200 méter volt. Kerítés választotta el a galopp pályát az ügetőtől. Mindegyik pályának külön tribünjei voltak. Horváth József magyar származású idomárnál dolgoztam. És ott is, mint nindenütt ugyanaz a hangulat volt. A lovasember a világ bármely lóversenypályáján otthon érezheti magát.
– Eddig lovakról, idomárokról beszéltünk. Feri bácsi magánéletéről még nem szóltunk, pedig a lovasoknál a családi háttér nagyon lényeges. Mikor nősült?
– 1953-ban házasodtunk össze Veronkával. Pályamunkásként került a vállalathoz, később leérettségizett, főpénztárosként ment nyugdíjba. Negyvennyolc éve vagyunk házasok. Jóban, rosszban mindig mellettem állt.
– A zsokék legnagyobb próbatétele a súly megtartása. Vannak szerencsés alkatú lovasok, akiknek nem kell koplalniuk. Feri bácsi melyik csoportba tartozott?
– Sajnos, lovas pályafutásom állandó koplalásból állt. Heti három alkalommal gőzfürdőbe jártam, esetenként felöltözve futnom kellet, hogy tudjam a súlyt lovagolni.
– Átlagosan milyen súlya volt?
– 62 kg volt akkoriban a súlyom, innen kellett lefogynom 4-6 kilót, attól függően, hogy kancát, vagy mént lovagoltam. Klasszikus versenyekre már két héttel előbb elkezdtem a fogyasztást.
– Mi volt a legnagyobb fogyása?
– Imperiált kellett volna lovagolnom a Millenniumi Díjban, 6 kilót fogytam, de még így is fél kilóval több voltam, ezért Gelics lovagolta.
– Idegileg, és fizikailag is nagyon megviseli a lovasokat az állandó fogyasztás.
– Veronka megfelelő konyhát vezetett. Reggelire piritóskenyér, citromos tea, lágytojás, könnyű ebéd, a vacsora legtöbbször elmaradt. Szerencsém volt, hogy sok zsokéval ellentétben, engem a koplalás nem gyengített, a végküzdelmekben még volt elég erőm. Nem dohányoztam, inni is csak módjával ittam, sokkal könnyebb volt ilyen életmód mellet tartani a formámat. Ezen kívül erős csontozatom van, rengetegszer estem lóról, de soha egyetlen törésem nem volt.
– Karrierje során hogy alakult a testsúlya?
– Amikor tanulóként először versenyben lovagoltam 33 kg volt a súlyom. Első gátverseny győzelmemkor már 39 kiló voltam.
Imperiálról már életében elmondották, hogy az évszázad legjobb magyar lova. Most, a XXI. század kezdetén ez a megállapítás már megdönthetetlen tény. Imperiált legenda övezte már életében, a vele kapcsolatos események legendáriummá nemesültek. Születésének pillanatai, csikókori fejlődése, versenykarrierje, ménesi eredménye részletesen lejegyzésre került szemtanuk, ménesi alkalmazottak, versenytéri szakemberek elmondása alapján. Csak a Telivér lapjain két nagy sorzat mutatta be Imperiál életútját, tenyésztésben betöltött szerepét. Vesztényi Gábor az eddigi legrészletesebb tanulmányt írta a Caissot-Imperiál méntörzsről, míg e sorok írója Aperianov Zakariás idomár életútját bemutató interjú-sorozatában a tréneri tapasztalatok mellett a versenyek részletes lefolyását is elmesélte. Olyan intimitásokat ismerhettek meg a lap Olvasói Imperiálról, amelyek még a rendszeres lóversenylátogatók előtt is rejtve maradtak.
Németh Ferenc zsoké Imperiált egy újabb szemszögből mutatja be. Őt is, mint mindenkit, aki Imperiállal kapcsolatba került, elragadja a hév, amikor róla beszél. Imperiál nagysága a vele dolgozókat kiemelte a többi szakember közül, hiába nyertek már Imperiál előtt Derbyt, vagy tenyésztettek Derby-nyerőt, mindezeket a sikereket Imperiál színrelépése elhalványította. Így van ez Feri bácsival is, bár Imperiál emléke őbenne soha be nem gyógyuló sebet is rejt, amiről nem szeret beszélni. Csak hosszú rábeszélés után mondta el bánatát. De ahhoz, hogy ezt megértsük vissza kell lépnünk egy évtizedet a történelemben.
A második világháború után az ország romokban, kifosztva állt. A lóversenyzés alapjaiban semmisült meg. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy phönix madárként a semmiből született újjá. A ménesek tenyészanyaga elhurcolva, az épületek kifosztva, lerombolva. A pesti lóversenypályák és az alagi idomító telep kifosztva, lebombázva. Csak a szakembereknek és a lóversenyrajongók hitének köszönhető, hogy újra megindulhattak a versenyek. Szovjet csapatok “szabadították” fel az országot, és ez eldöntötte a sorsunkat, szép lassan kelet felé sodródott hazánk, bár sokan voltak akik még reménykedtek. Az osztrák-magyar lóversenykapcsolatok újra éledtek, az egymáson való segítés fontos szempont volt ekkoriban a két versenyüzemben. Rendszeresen szerepeltek magyar lovak Bécsben, illetve osztrák lovak Budapesten. 1947-ben Intermezzo II. Osztrák Derbyt nyert. Ekkor még mindeki azt hitte, minden úgy lesz, ahogy régen volt. Újra működtek a bukmékerek, ahogy emelkedett a versenyanyag létszáma, úgy jelentek meg a régi, illetve új versenyszínek. 1949-ben Prágában lefutásra került az első Közép-Európai Kupa, amelyet a magyar Lubica nyert. Ekkor az osztrák versenyüzem még részt vett, a szovjet versenyzés nem volt jelen, földrajzi helyzete ezt nem indokolta. A Rákosi Mátyás vezette kommunista párt lassan, nem demokratikus eszközökkel, a nagy szovjet testvér támogatásával fokozatosan magához ragadta a hatalmat. 1950-ben puccszerűen államosították a lóversenypályát! Versenynap végén rendőrök körbefogták a pályát, és a lovakon kívül államosították az istállók eszközeit, a szerszámzatot, még a zsokék nyergét is!
Akkoriban a legtöbb szakember el sem tudta képzelni, hogy hogyan lehet lóversenyt rendezni úgy, hogy minden ló egy tulajdonban van. Természetesen hamarosan kiderült, hogy az emberekből a rivalizálást, a szakmai rátermettséget, a győzni akarást nem lehet kiölni. Az idomárnak nem kellett széna és zab után gondolnia, mindent megkapott kérés nélkül is. Az abrakmesterek, az idomárok elődeiktől átvett módszerek szerint etették a lovakat és idomítottak. A vállalatnak egyre jobban ment, egyre több jutott a lovaknak és az embereknek. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy hazánkban a szocialista keretek között működő lóversenyzésből minden pozitív lehetőséget megragadtak és alkalmaztak. Amit ez a rendszer megengedett, maximálisan kihasználták.
De voltak vadhajtások is. A szocialista rendszerből adódott a központosítás. Ahogy a központi bizottság pesti székházában döntötték el, hogy hány malacot ellik egy koca, úgy a lóversenyzés esetében is fent döntötték el, hogyan folyjon a munka az istállókban. Persze ennek voltak előnyei is és a kezdeti időben a pénzszűke is ezt diktálta. A lóversenyzés technikája évszázadok alatt alakult ki, ezért működött jól, minden logikus volt. A szocializmus újítása torzulásokhoz vezettek mindenütt, így a lóversenyzésben is. Ilyen új szerzemény volt az istállóvezető, aki a központ szeme volt az istállókban, kimutatásokat gépelt, jelentéseket irogatott. Mivel több tréner tartozott alá, csoport szempontok határozták meg, hogyan futnak a lovak. Nem egyszer fordult elő, hogy külföldi nagy versenyhez a konkurens adta a vezető lovat, jól lehet idomárja más szerepet szánt neki. Az istállóvezető jó esetben hagyta dolgozni a szakembert, rosszabb esetben mindenbe beleszólt. Az istállóvezetőhöz hasonló személy volt a háború előtt is, menedzsernek hívták, általában azok a tulajdonosok alkalmazták őket, akik többet tartózkodtak külföldön, vagy vidéken, vagy nagy volt a lotjuk. Ezek tapasztalt, nagy tudású szakemberek voltak, akik nemzetközi kitekintéssel rendelkeztek, az esélyek kiszámításához is értettek, szakemberek voltak, az idomárral és a tulajdonossal egyeztetve nevezték a lovakat, intézték a versenyistálló adminisztrációját. Természetesen a menedzser nem kérdőjelezte meg az idomár véleményét. Az új rendszerben az idomár meghatározó szerepe megszűnt, az istállóvezető jóváhagyása nélkül a tréner nem indíthatta idomítottját. Az idomár legtöbb esetben nem válogathatta meg a munkatársait sem, fent döntöttek, hogy ki kivel dolgozik. A szocialista meetingekre, a nyugat-európai versenyekre egy idomár ment ki a lovakkal, így rendszeresen előfordult, hogy riválisa lovát gondozta, instruálta külföldön. Lehet, hogy ez takarékosabb megoldás volt több ló esetében, de mégis abszurdum a lóversenyzés világában. Ez a külföldre utazó tréner nem ismerhette úgy a lovat, mint annak saját idomárja. De mindez nem számított… Természetesen ezekből az esetekből nagy sértődések, ellenszenvek alakultak ki és … nagy letörések. Klasszis lovak sérülten kerültek, haza, vagy úgy meghajtották őket, hogy a későbbi itthoni versenyekben már nem jelentettek veszélyt! Hosszan lehetne sorolni ezeket az eseteket. Nem a megszokott lovasa lovagolta a lovat külföldön, hanem a külföldre utazó versenylovas. Ebben az esetben ugyanaz volt a helyzet, mint az idomárnál.
Hogy miért alakult ez így? Személyes kapcsolatok alakították ki ezt a szisztémát és nem a lóversenyzés törvényszerűségei. De előnyeit is voltak – a kor szempontjai szerint. A kiküldött szakemberek egyre több tapasztalatot szereztek, az akkori logika szerit nem volt értelme mindig kezdőkkel menni a külföldi pályákra. Persze, aki párttag volt, eleve előnnyel indult. Természetesen ki kell jelentenünk, hogy ezek is kiváló szakemberek voltak, kitűnő idomárok, kitűnő lovasok. De mégis… rossz volt a szisztéma, és ebből lettek a hibák, akaratlanul is.
Ennek a rendszernek volt “áldozata” Németh Ferenc is. Ő csak itthon lovagolhatta Imperiált, pedig ő volt a munkalovasa, nap mint nap találkozott vele, ő ismerte legjobban. De ez nem számított. Amikor erről kérdeztük, árnyék borult az arcára.
– Feri bácsinak ez nyilván nagyon fájt. Imperiált első versenyében Nagy Imre lovagolta, majd Feri bácsi, amikor lehetett. Amikor nem, akkor Gelics Mihály. Biztos érdeklődött a vezetőknél, miért nem lovagolhatja külföldön.
– Gelics Mihály jó barátom volt. Kiváló lovas, abból a fajtából, akinek finom a keze, elegáns a stílusa. Úgy gondolom, hogy én ugyanolyan jó voltam, mint ő, ezért nem értem, vagyis csak sejtem, hogy mi volt az oka a diszkriminációnak. Akkoriban még sok jó lovas volt a pályán. Kettőnkön kívül még akár tíz zsoké is akadt volna, aki megfelelő lett volna Imperiál nyergébe.
– Feri bácsi párttag volt?
– Nem. Sohasem politizáltam, én a csendesebbek közé tartoztam.
– Pedig eléggé köztudott Feri bácsiról, hogy magas pártvezetőhöz fűzték rokoni szálak…
– Kádár János barátai közé tartozott Bruttyó János, aki közeli rokonom volt. Magas pártfunkciókat töltött be. Előbb a szakszervezetek főtitkára, később a Központi Ellenőrző Bizottság elnöke lett. Egyszer még ő maga is megkérdezte a vállalat vezetését, hogy miért nem lovagolhatom Imperiált külföldön. Azt a választ kapta, hogy nem tudok kis súlyt lovagolni. Ez persze átlátszó kifogás volt, bár őt a válasz kielégítette. Én viszont – mivel már elegem lett ebből a témából – nem világosítottam fel arról, hogy Imperiál mindenütt favorit volt, és versenyeiben mindig a legmagasabb súlyt vitte.
– Köztudott volt Feri bácsiról, hogy nagy fizikummal rendelkezik, és sok győzelmét a finisekben nyújtott fizikai erejének köszönhetett. Ez sem számított? Miért nem volt jó Feri bácsi külföldre? Politikailag megbízhatatlan volt? Főleg a bécsi fiaskó és az 56-os forradalom után, amikor sorra távoztak a kiváló lovasok? Köztudott, hogy az ötvenes évek elején csak a szocialista meetingek jelentették a külföldet. Hosszú évek után 1956-ban mentek ismét magyarok Bécsbe, Imivel és Roppanttal. Akkor három kiváló szakember távozott. Talán ezért félt a vezetőség, okkal, ok nélkül?
– Sokat gondolkoztam ezen. Nem vagyok benne biztos, de lehet, hogy rákerült a káder-lapomra, hogy 1948-ban Ausztriába akartam menni. Az osztrák vámosok megfogtak, de nem történt semmi, visszavittek a magyar oldalra, ott kaptak el a határőrök. Mivel szabadságon voltam, visszajöttem a Zánt-istállóba és dolgoztam tovább, mintha mi sem történt volna. 1956-ban is mehettem volna, de nem mentem. Később Aperianov kiharcolta a vezetőségnél, hogy a német-svéd turnéra elmehessek, de kezességet kellet vállalnia értem. Svédországban szerződést kínáltak, de nem fogadtam el.
– Mindezek fényében, hogyan látja Imperiál lovaglásait.
– Ezekkel együtt is pályafutásom legszebb korszaka volt. Imperiál a tökéletes versenyló mintaképe volt. Jó idegzetű, jó természetű. Versenyben, mintha gomb lett volna rajta. Ha megnyomtam a nyakát akkor ment, ha nem nyomtam, akkor lassított. Apját, Imit is lovagoltam egyszer, így nyugodtan állíthatom, hogy természetre annak ellentéte volt. Imi pullozott, alig lehetett fogni versenyben, Imperiál flegma volt verseny előtt, start után annyit ment amennyit kértek tőle. Én többnyire várásra lovagoltam, mert akkor láthattam az ellenfeleimet.
– De kezdjük az elején. Mióta ismerte Aperianov Zakariást, és mikor került az istállójába?
– Pubihoz régi barátság fűz. Alagon, gyermekkorunkban ismerkedtünk meg. Együtt nőttünk fel. 1962 elején kerültem az istállójába. Ez előtt nem lovagoltam neki. Jó légkör volt az istállóban. Szigorú volt, megkövetelte a rendet, a fegyelmet. Elvárta, hogy a lovas betartsa az idomári utasítást. Három évig voltam nála, soha nem volt közöttünk probléma.
– Kik dolgoztak akkoriban ott?
– Rajcsik Pista bácsi volt az abrakmester, régi jó szakember. Maczkó János volt Imperiál lovásza. Nagy Imre volt a könnyűterhű lovas, Imperiált azért lovagolta ő az első versenyében, mert én nem tudtam 53 kg-ot lovagolni.
– Imperiál a felkészülésben hol tartott 1962 elején?
– Múlt év őszén került az istállóba, így a betörésében nem vettem rész, a téli trappokban már lovagoltam. Nagy darab csontos ló volt, súlya 5 mázsa 60 kg. Nyugodt természetű volt nem ficánkolt. Téli munkája három kör trappból állt, amikor egy körrel végeztünk, a többiek akkor csatlakoztak hozzánk. Egy kör 2800 méter, így naponta a téli munkák idején 3-szor 2800 métert ment. Ekkor már látszott, hogy kivételes képességű ló. Imperiál első futása a Balatoni Díjban volt, ami kétéves mének számára volt kiírva, könnyedén nyert. Ezután mének és kancák részére kiírt versenyt nyert. Gutai idomításában állt Imperiál féltestvére, Mimi. Küllemre Imire hasonlított, termete kicsi, de nagyon gyors. Mielőtt összekerült Imperiállal két versenyt nyert fölényesen. Mindkét Imi-ivadék veretlenként indult az 1100 méteres Tiszai Díjban. Imperiál 58 1/2 kg-ot, Mimi 57 kg súlyt vitt. Krusnyiczky Marci lovagolta Mimit. Amikor kifele mentünk a starthoz azt mondta, hogy csak annyit megy amennyit én, mert nevetni akar rajtam, hogyan kínlódok Imperiállal. A 3200-as gépnél elengedtem Imperiál fejét, úgy tűnt, mintha a többi állva maradt volna. Könnyedén nyertük a versenyt, Mimi 4 hosszal lett második.
– Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy Mimi klasszis kanca volt, több versenyt nyert volna, ha Imperiál nem évjárattársa. Ezen kívül Mimi rövidtávú ló volt. Kétévesen megnyerte a Kétévesek Nagydíját, kétszer nyert Köztársasági Díjat, egyszer Ausztria Díjat. Tőle egy újabb aprócska Imi-kanca vett át a staféta botot a rövidtávú versenyekben, a csupa szív Librettó.
– Számomra még ma is nehezen érthető, hogy sok szakember mennyire nem bízott Imperiálban. Valahogy a telivér világban nem szeretik az Imperiál típusú lovakat. Olyan tarka volt, mint egy tehén, csontos, nagy darab ló. Külleme nem a telivér fajtára emlékeztetett. Talán ezért becsülték le az első versenyeiben.
– Imperiálnak volt egy teljes testvére, Irha. Ismerte ezt a lovat.
– Igen, többször lovagoltam versenyben. Irha reális megítélése nehéz, mert szegényt mindig Imperiálhoz hasonlították. Őt persze meg sem közelítette, de klasszis volt. Ha összehasonlítjuk híres lovak gyenge teljestestvéreivel, akkor Irha messz föléjük magasodik. Ellentéte volt legendás testvérének. Pej színével, izgága, ideges természetével igazi Imi-fiú volt. Kétévesek Kritériumát, háromévesen Nemzeti Díjat, Alagi Díjat, Ménesek Nagydíját nyerte, a Derbyben negyedik lett. Emlékezetes maradt számomra a varsói meeting, amikor Irha Gabona vezető lova volt. Nekem Irhával az volt a feladatom, hogy elöl lefárasszam az orosz és lengyel lovakat. A célegyenesbe érve Gabona Tandarival a nyergében könnyedén feljött, átvette a vezetést és nyert. Irha az öldöklő küzdelem ellenére harmadik tudott lenni. Meggyőződésem, hogy Irha megnyerhette volna a Kupát, ha nem küldik el vezetni. Imperiál versenykarrierjének harmadik évében mehettem ki először Nyugatra. Az NSZK lóversenyzése már akkoriban is jóval fejlettebb volt a miénknél. Sok jó lovuk volt és külföldről is jöttek rendszeresen a nagyobb versenyekre. Düsseldorfban csak nézőként vettem részt, Malmöben (Svédország) és a Baden-Badeni Nagydíjban már én lovagoltam Imperiált.
– Aperianov Zakariás, Imperiál trénere e lapban azt nyilatkozta, hogy az ő kérésére, hosszas huzavona után engedélyezték Feri bácsi külföldre utazását. Így volt?
– Igen.
– Miért ragaszkodott Aperianov Feri bácsihoz?
– Mert szerinte Miskával nem ment úgy a ló, mint velem. Imperiál szerette az erős kezet, szerette ha bele tudott dölni a “vasba”. Ha őt nem úgy fogták, akkor nem mert úgy galoppozni, ahogy elvárták tőle. Szerette, ha “fogták a fejét”.
– Hogyan emlékszik erre a három versenyre?
– Gelics Misi ideges volt, főleg a finisekben. Düsseldorfban is ezért verték meg. Mercurius ellopta tőle a győzelmet. Másnap a német sajtó szalagcímekben kommentálta Imperiál vereségét, a Mercurius Alafi páros győzelmét pedig ellopott győzelemként jellemezték. Én meg tudtam volna nyerni a versenyt. Ezért is döntött úgy a vezetés, legfőképpen Aperianov mester kérésére, hogy Malmöben én lovagoljam.
– Svédország teljesen ismeretlen terep volt a magyarok számára. Milyenek voltak a svéd lovak?
– Nem ismertük az ottani viszonyokat, a lovakról semmit nem tudtunk, a lovasokat nem ismertük. Imperiált, mint “kommunista lovat” emlegette az ottani sajtó. Jó start után sikerült jó pozíciót felvennem, 3-4. helyen haladtunk, majd Imperiál élre állt és könnyedén, 2 és fél hosszal nyert.
– Hogyan jutottak el Malmöbe?
– Düsseldorfig vonaton utaztunk, majd a verseny után lószállító kamionnal mentünk a hamburgi kikötőbe, komphajóra szálltunk. Imperiál jó utazó volt. A vagonban lefeküdt, úgy utazott. A kompon mi voltunk az utolsó kocsi, érdeklődéssel figyelte a hajó hullámverését. Semmi probléma nem volt az utazással.
– A vezetőségből kik voltak kint?
– Hajnal Károly igazgató, dr. Hesp Edvin versenytitkár és egy vezető a minisztériumból repülőn jöttek a versenyre. Örültünk a malmöi győzelemnek, kár hogy a tiszteletdíjakat nem kaptuk meg, sem én, sem az idomár. Pedig az nekünk járt volna, nem másnak… Hát ennyit erről. Visszafele következett a Baden-Badeni Nagydíj, melyben tavaly az angol Espresso mögött másodikként ért célba Imperiál. A zárómunkánál már látszott rajta, hogy nagyon fáradt. Vezetőlovát csak pár hosszal előzte meg, amikor formában volt 50 hosszakkal verte. Így nem volt meglepő, hogy a 7. helyen végzett. Espressonak sikerült megismételnie győzelmét.
– Sokaknak az volt a véleménye, hogy Imperiált túlhajtották, a sok utazás megviselte. A badeni futás már sok volt.
– Igen, és az is szomorú volt, de persze ezt a verseny után még nem tudtuk, hogy Imperiálnak ez lett az utolsó futása. Aperianov mesternek és nekem is az volt a véleményem, hogy egy ilyen nemzetközi klasszisnak még egy lehetőséget kellett volna adni, hogy egy szép győzelemmel búcsúzzon. A Kölni Európa Díj lett volna a következő versenye, de a vezetőség másképp döntött.
– Dr. Fehér Dezsőt megkérdeztük erről az esetről, aki a pálya állatorvosa volt és az ő javaslati alapján született meg ez a vitatott döntés. Elmondása szerint Imperiál lábai elhasználódtak a három év kemény versenyeiben, és a magyar lótenyésztés nem kockáztathatott meg egy esetleges lábsérülést, amely igen káros hatással lehetett volna a tenyészkarrierjére.
– Helyes döntés volt, és nem is vitatkoznék vele, de ha az ember három évet egy ilyen ló mellett tölti, akkor a józan ész fölött sokszor az érzelmek uralkodnak.
– Milyen természetű ló volt Imperiál?
– Egy rossz szokása volt, jókedvében néha kétlábon körbetáncolta a bokszot. A bokszát még kétéves korában nem egész fél méterrel megnagyobbították, mert már akkor hatalmas termetű volt. Előzőleg említettem, hogy Imperiál jó utazó volt. Nem jelentett gondot a ki- és beszállás a lószállítóba, utazás közben is jól evett. Ha arra gondok, hogy sok ló lesérül szállítás közben, vagy az idegeik nem bírják az utazást, akkor még inkább csodálatos, hogy Imperiál milyen nyugodt idegzetű, szinte flegma ló volt. Sohasem törődött a környezetével. Nem izgatta fel semmi. Imperiált sokszor fényképezték. Nála jobb modelt el sem lehet képzelmi. Nem kellett állítgatni, igazgatni. Úgy beállt a fotózáshoz, mintha tudta volna, hogy mi történik vele. Egyszer galoppozás közben filmezték le, úgy hogy a kamerát egy autó mellettünk vitte. Először nem sikerült, mert az autó nem tudott úgy felgyorsítani, de a második alkalommal végig mellettünk volt a kamera, Imperiál galoppozás közben oldalra fordult, bele nézett a kamerába. Megszokta, hogy körülrajongják. Sokan sokszor elmondták már, hogy Imperiál a tökéletes versenyló mintaképe volt. Versenyben úgy lovagolt, ahogy elvárták tőle. Ha leghátul kellett futnia, akkor ott volt, ha elől, akkor elől volt, mindig azt csinálta, amit kértek tőle.
– Ritkaság ez a telivérnél.
– Csak nézzük a már előzőleg említett teljes testvérét, Irhát. A Nemzeti Díj előtt volt egy futása, ahol a start után nem tudta fogni a lovasa. A verseny után Hitch mester felkért, lovagoljam én. Meg is nyertem vele a Nemzeti Díjat és az Alagi Díjat.
– Mostanában egyre többször látni, hogy versenyben a lovas nem ura lovának, nem tudja betartani az idomári utasítást. A start után a ló előre száguld, nincs erő ami lassabb tempóra fogná. Milyen technikával lehet “megfogni” a lovat, hogy ne száguldjon el? Úgy tűnik, aktuális a kérdés.
– Technikai csínyekkel lehet megfogni a lovat. Nagy Géza bácsi, aki 1921-ben megnyerte az első Magyar Derbyt – lépésről lépésre megmutatta nekem, hogyan kell “megfogni” a lovat. A lovas karja soha nem egyenesedhet ki, mert ha a ló kinyújtja a nyakát nincs az az erő, ami meg tudja állítani. Szó szerint ezt mondta: “Ha a ló a kezed kihúzza, nem tudsz mit csinálni.” Ugróversenyben még fontosabb a ló fejének fogása, mert ha idő előtt ugrik el, akkor beleugrik az akadályba. Leérkezésnél szintén nagyon fontos. A szárnak mindig feszülnie kell, még akkor is, ha “elengedem a fejét”. Mostanában sokszor látni, hogy finisben lebeg a szár. Teljesen hibás. Ezer aprófogásból áll a zsoké szakma.
– Hogyan történtek ezek a tapasztalat átadások?
– Versenyek után, tréning után leültünk beszélgetni, kérdezgettük a tapasztalt, öreg zsokékat, mit hogyan csináljunk, és ők minden kérdésünkre válaszoltak. Sokszor egy verenyt tárgyaltunk meg, vagy egy taktikát. Gutai János, Keszthelyi István, Hujber Dodó készségesen elmagyarázták ezeket a fogásokat, mikor kell nyelvet lekötni, mikor kell orrszót használni, stb. Hitch mester szokta mondani: “Én adok utasítást, de már neked kell megítélni, milyen a verseny, hogyan tudod betartani, illetve módosítani az utasításomat, hogy nyerj.”
– A mostani, fiatal gárda gondolom kérdések özönével árasztja el Feri bácsit, ha kimegy a tréningpályára, vagy a versenyre.
– Épp ellenkezőleg! Sem engem, sem más tapasztalt kollegát nem kérdeznek, pedig mi látjuk a hibákat. Kállai Palit is megkérdeztem, hogy vajon tőle érdeklődnek a fiatalok. Ő is azt tapasztalta, amit én. Úgy látszk, hogy az új generáció azt gondolja magáról, hogy mindent tud, nekik már nem kell tanulni. Sajnos, a versenylovaglásaikban az ellenkezője látszik.
– Feri bácsi melyik lovaglási stílust részesítette előnyben?
– Az összes lovaglási stílus közül a várásra lovaglás a legjobb, ezt verte belém Gutai és Keszthelyi. Várásra lovaglásnál nincs jobb, mert akkor látod mi van előtted. Azt látod, ha kínlódik, nyugodtan ülhetsz, úgy is levered. De ha olyat látsz, hogy meg akar szökni, akkor mehetsz utána.
– Kiket tartott pályafutása alatt született őstehetségnek?
– Alafi Pétert, Kállai Pált és Vass Józsefet. Ők hárman, már az első alkalommal, amikor lóra ültek, látszott rajtuk, hogy az Isten is zsokénak teremtette őket.
– Imperiál Derby-győzelménél jelen volt Kádár János. Hogyan emlékszik erre a napra?
– Legjobban a versenyre emlékszem, arra a hatalmas tömegre. Soha annyian nem voltak a pályán. Kádár János utána meghívott a páholyába leültetett maga mellé. Akkor Dobi István egy “szellemes” kérdést tett fel: “Mikor izgultam jobban, a versenyben, vagy most, Kádár János elvtárs mellett?” Azt válaszoltam, hogy a lovaglásál izgultam, mert hogy kiül mellettem az nem fontos. A verseny minden pillanatban változik a helyzet, bezárhatnak, baleset érheti a lovamat, stb. Frappáns válasz volt – mondta Dobi István.
– Idézzük fel Imperiál Derby győzelmét a Turf segítségével: “A budapesti galoppverseny-pálya harmincnyolcéves múltja során nem ért meg ilyen nagy fontosságú és ünnepélyes versenynapot, mint a vasárnapi volt. Már jóval a versenyek kezdete előtt megkezdődött a közönség áramlása a pálya felé. Zsúfolt autóbuszok és villamosok, taxik és magánkocsik százai ontották a veretlen Imperiálra kiváncsi embereket. Hamarosan szűknek bizonyult a gépkocsi-parkírozó hely, a pályához vezető út két oldalán hosszú sorokban álltak a szebbnél szebb, hatalmas luxusautók. A negyedik futam után megérkezett a pályára Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke, majd rövidesen utána Kádár János, az MSZMP Központi Bizottságának első titkára, a Minisztertanács elnöke, és elfoglalták helyüket a díszpáholyban. Közben a jártató is megtelt pillanatok alatt. Hont János, a földművelésügyi miniszter első helyettese, kíséretében az Állami Gazdaságok főigazgatóságának vezetőivel, egy csoportban szemlélték a Derby indulóit.. A diplomáciai testület tagjai közül Mr. Pink, Nagy-Britannia magyarországi követe, Uprichard ezredes, brit katonai attasé társaságában szakértői szemmel nézte Imperiált és ellenfeleit. Ilyen nagy számban még sohasem volt képviselve az író- és művészvilág a galopp-pályán, mint e vasárnap, közöttük ott láttuk a New-York-i Metropolitan Opera tagját, a magyar származású Ernster Dezsőt.
A teljesen megtelt járatót kívülről hatalmas embergyűrű vette körül, figyelve a lovak sétáját, majd a lovasok felülését. A nagy meleg éreztette hatását a lovakon is: Rokitnót és Zárát kivéve többé-kevésbé mind izzadt, a legerősebben a hatalmas rámájú Imperiál. Rövid ideig tartó felvonulás után máris megindultak a lovak a stargép felé, ahol hamarosan sor került az indításra. Kitűnően sikerült indítás után rövidesen Famulus került az élre s erős iramban, mintegy két-három hosszal vezetett. Mögötte Imperiál, Rokitno, Pilóta sorrend alakult ki. Ibrahim, Pollux és Zára szorosan egymás mellett galoppoztak, majd Írnok és Sziréna zárta be a sort. A víztoronynál Imperiál gyorsított és a nyomába szegődő Rokitnóval pillanatok alatt elhúztak Famulus mellett. A célegyenesben már Rokitno sem bírta Imperiál iramát, fokozatosan leszakadt, és a veretlen Imi-mén a közönség nagy ünneplése közben tíz hosszal elsőnek ért célba. Az erősen ostorozott Rokitno mögött hatalmas küzdelem alakult ki a harmadik helyezésért Pollux, Pilóta és Ibrahim között, amiből Pollux került ki győztesen. Imperiálnak ez volt tizennegyedik győzelme, de még egyetlen feladatát sem oldotta meg ilyen nagy stílusban, mint ezt. Eddigi feladatai után hittük, hogy jó ló, de most, amikor nagyszerű győzelmét olyan új pályarekorddal realizálta, amilyent még soha telivér Magyarországon hasonló távon nem futott, már tudjuk, hogy kivételes képességű telivér. Új rekordja: 2.29.8, pontosan egy másodperccel jobb az apja, Imi által 1956-ban felállított rekordjánál. Érdekes, hogy közben 2000 méteren elért 2.03-as ideje jobb a Diadal által sok évvel ezelőtt futott 2.03.6-os pályarekordnál. Annak idején sokan kétkedéssel fogadták Diadalnak ezt az azóta meg sem közelített idejét, s most Imperiál 2400 méter futása közben túlszárnyalta azt.
Németh Ferenc kitűnően lovagolta Imperiált, amikor a vezető Famulus már nem bírta az iramot, bátran élre állt vele s erős fizikuma lehetővé tette, hogy a különben hajtós mént ostor nélkül, kézzel lovagolva is lendületbe hozza. Dicséretére szolgál, hogy Imperiál vele aratta legnagyobb stílusú győzelmét, s vele futotta a szenzációs pályarekordot. Aperianovról csak annyit: tökéletes kondícióban állította starthoz Imperiált, s ez mindennél többet mond.”
Ez a pontos beszámoló képet ad, hogy akkoriban milyen is volt egy Derby-Day a pesti pályán.
– Feri bácsi újra kezdhetné az életét, újra a zsoké hivatást választaná?
– Ennyi koplalás, ennyi izzadás, keserves munka, amit nekem kellett elvégezni, nagyon meggondolnám, hogy újra ezt válasszam. Más feltételek voltak a háború előtt, amikor ezt a szakmát választottam, akkor egy Derby-győzelem százalékából házat lehetett venni. Imperiál Derby-győzelméért 4000 forintot kaptam. A Derby-vacsora nem került ki belőle!… Mindent összevetve, a sok munka, szenvedés nem állt arányban a keresetünkkel. Talán ha más szakmát választottam volna, nem kellene alacsony nyugdíjból szűkölködnöm.
– Imperiál elbúcsúzott a versenypályától. Egy ilyen nagy klasszis után milyennek tűnt a többi ló?
– Természetesen nagyon hiányzott Imperiál. A körülötte dolgozók sokat köszönhettek neki. Egyre nyomasztóbbá vált a súlyproblémám, már csak nagy súlyokat tudtam lovagolni, és csak néha vállaltam drasztikus koplalást. Már semmi sem volt olyan szép és jó, mint Imperiál idejében. És a lovak… Ezután már csak közepes lovak jutottak nekem.
– Azért ez túlzás. Librettó, Regény, Irha. Azért ez egy jó névsor?
– Ez igaz. Mégsem találtam a helyemet. Ezért nagyon jól jött Vasas Vendel bécsi ajánlata az 1965-ös esztendőre. Sajnos, az ottani lapok megszellőztették, “Bécsben lovagol a magyar sampion” szalagcímmel jelent meg a hír. Hajnal Károly akkori vezető ezekből tudta meg a szerződésemet. Bántotta a hiúságát, hogy először nem tőle kértem engedélyt, úgyhogy nem engedett el.
– A mai fiatalok el sem tudják képzelni, hogy saját sorsukról nem ők, hanem mások döntenek.
– Benne éltem a rendszerben, mégis nehezen tudtam elviselni ezt a döntést. Továbbra is az Aperianov istállóban maradtam. A súlyom miatt egyre kevesebbet lovagoltam. Azért az ötéves Zárával Munka Ünnepe Díjat nyertem, és Regénnyel első voltam a Derbyben.
– Feri bácsi hangjából bánatot és szomorúságot érzek, pedig az 1965-ös esztendő is nagyon sikeres volt.
– Nem éreztem jól magamat akkoriban. Rossz volt a hangulatom.
– Pedig a Derby győzelem előtt a Margitszigeti Díjban, a kétéves kancák versenyében nyert Librettóval. Imi apró termetű leánya sok szép sikert hozott Feri bácsinak. A szaksajtó Regény lovaglását kiemelte, egyértelműen az Ön tudásának tulajdonították győzelmét. Igaz, hogy Librettó Geliccsel a nyergében nyert Münchenben, és Feri bácsi továbbra sem lovagolhatott Nyugaton de azért itthon és a szocialista országokban lovagolhatott. A varsói nemzetközi meetingen Librettóval nyert, Kemállal második lett a szovjet Gajer mögött a Pekingi Díjban, az Ulan Bator Díjban szintén második Ibrahimmal. Persze egyik ló sem közelítette meg Imperiál klasszisát, de azért ez az esztendő is nagyon eredményes volt Feri bácsi számára.
– Igen, tudom. Ezen a meetingen a magyar csapat volt a legeredményesebb. A harmadik napon 1965. augusztus 29-én négy versenyt nyert a csapatunk: A Kijevi Díjban Csillagom Krusnyiczkyvel, én a Béke Díjban Librettóval és a Kozienicei Díjban Figurással lettem első. A 2800 méteres Kupát Gabona nyerte Tandarival a nyergében, én a vezetőlovat, Irhát lovagoltam.
– Aztán Librettóval itthon megnyerte a Kétéves Kancák Nagydíját. Sok minden történt Imperiál után is!… Librettó a Kétévesek Nagydíját nyerte, így az évjárat legjobb lovaként zárta az esztendőt. 1965-ben Feri bácsi ismét sampion. Az 1966-os esztendő hogyan sikerült?
– Továbbra is az Aperianov-istállóban voltam.
– Köztudott volt, hogy önök ketten nagyon jól megértették egymást. Mire alapult ez a jó munkakapcsolat?
– Aperianov kiváló idomár, oda tudta a lovat készíteni a versenyére. Minden esetben betartottam az utasítását. Soha nem volt közöttünk vita. Sokszor kiállt mellettem, segített. Később, idomárként a nála tapasztaltakat hasznosítottam a saját munkámban. A szezon második felében Hujber József istállójához kerültem. A háború előtt ifjabb Gombolai Ferenc istállójában volt ugró lovas, úgyhogy az ugrólovalást tőle tanultam, neki köszönhettem, hogy lovászfiúként 1944-ben gátversenyt tudtam nyerni. Egykori mentorommal megértettük egymást. Nagy szakembernek tartom. Később, amikor idomár lettem, a nála tapasztaltakat is beépítettem a munkámba.
– Miért ment át másik istállóba?
– Már nem tudtam lefogyni, Tandari és Hertelendy mellett egyre kevesebbet lovagoltam versenyben. Ennek oka a súlyom volt. Ők ketten fiatalabbak és könnyebbek voltak, természetes, hogy Pubi őket ültette nyeregbe.
– Milyenek voltak a lovak Hujber Dodó istállójában?
– Közepesnek mondanám. Legjobb lovunk Gimnasztyorka volt. Az 1967-es esztendőt Hujber József istállójában kezdtem, majd kiszerződtem Csehszlovákiába. A Somorjai Ménes lovaihoz kerültem, amelyeket akkoriban Bartha idomított. A lovak Prágában a Kukli pályán álltak tréningben. Gyenge volt a versenyistálló állománya, a ménes várakozásai alatt szerepeltek a lovak. Többségükben Rubint-apaságú csikók voltak. Rubint szülei Derby-nyerők, Lubica és Róbert Endre. Rubint gyenge évjáratban Derbyt nyert Pesten, lábai gyengék voltak. Valószínű, hogy származása miatt vették meg a csehek.
– Meddig volt Prágában?
– Hat hónapot lovagoltam, köztük egy hónapos meetinget Karlovy Varyban. Visszatérve Hitch Róbert istállójába kerültem, hogy nyugdíjba vonulása után átvegyem az istállóját.
– Pontosan mikor vette át hivatalosan az istállót?
– 1968. január 1-én kezdtem meg idomári működésemet.
– Milyen állományt vett át Feri bácsi?
– Közepes képességű lovak álltak az istállóban. A szezon első versenynapja azonban nagyon jól sikerült, mert a Pestmegyei Handicapben Baradlay Lapusánnal a nyergében megnyerte idomári működésem első versenyét.
– Soha jobb kezdést!
– Ugyanebben a versenyben Papp Sándor Fátummal harmadik lett!
– Kik dolgoztak az istállójában?
– Lapusán és Herczeg voltak a lovasok, Tamás László és Török József lovászok, Tamás később abrakmester lett.
– Hitch mester Alagon idomított, Feri bácsi hogyan járt ki az istállójába?
– Kerékpárral jártam ki. Amikor még csak lovasként dolgoztam Hitchnél, még jól is jött ez a télen viszont már vonattal jártam. 1969-ben már Pesten volt az istállóm.
– Sorozatunk következő részében fölelevenítjük Feri bácsi legjelentősebb idomári sikereit, de azért zárásként megkérdezném, hogy trénerként melyik lova volt a legeredményesebb?
– Bűvölőt tartom a legjobb lovamnak.
Rostás Margó
VÉGE
Sajnos Rostás Margó egy munkahelyváltás miatt nem tudta befejezni ezt az interjút, de így is nagy köszönettel tartozunk neki. A szerző emlékei szerint ez a beszélgetés 1999 körül történhetett.
