Szemere Miklós, a századforduló körüli évtizedek legendás hírű játékosa, egy cseppet sem volt válogatós a lóversenyen, vagy a kártyaasztal mellett vívott csatákban.
Százezres tétekről volt szó – idegekre menő harc folyt – korántsem a dicsőségért, hanem az aranyért…
Egy-egy kártyacsata, vagy a versenyre jól előkészített ló győzelme “idegekre” ment és néha, még az idegnélküli Szemere is kizökkent a lárvaként magára erőltetett nyugalomból.
Így volt ez az 1905. évi őszi versenysorozat nagy tenyészversenyében a St. Legerben, amikor az agyonfogadott Horkay nevű ménje csak holtversenyben érte el elsőként a célt. Nincsen ebben semmi különös. Előfordult ez sokszor a versenyekben, még a biztosra menő Szemerénél is -, de aki elvette Horkay-tól a fél dicsőséget, és ami még ennél is fájdalmasabb, a fele fogadást, körülbelül 60-70 ezer forintot (120-140 ezer koronát), az nem volt más, mint a Horkay mellé vezető lónak adott saját lova: Rizi-bizi, melyet az előző évben Angliából hazahozatott új magyar csillag Janek Géza lovagolt.
Sokan és sokszor megénekelték már a Horkay-Rizi-bizi esetet; ezrek látták, amint a verseny után Szemere szürkés-lilára vált arccal végigmérte a küzdelem hevétől rákvörös Janek Gézát, majd odalépett a Lovaregylet elnökéhez és kérte, hogy a szabálysértő fiatal lovast tiltsák ki, mert nyerőnek jelentett istállótársa közeledtére – a szabályok előírása szerint – nem tartotta fel a végig vezető Rizi-bizit. Szemere ebben az időben nagyhatalom volt – kérése parancs -, és Janek Gézát meg sem kérdezték, védekezésre sem adtak neki alkalmat, egyszerűen elvették lovaglási engedélyét – kettétörték fényes pályafutását.
Szemere kíméletlen volt, kijelentette, amíg neki szava lesz Janek nem lovagol, de ha lovagol is, az Ő ezüstszürke-aranysárga színeit többé nem öltheti magára…
Janek sápadtan hallgatta a halálos ítélettel felérő szavakat. Fellebbezni nem lehetett… Törte a fejét, hogy a vándorbottal merre induljon. Keletnek?… Nyugatnak?… Várta a tavaszt, hátha megenyhül Szemere haragja, de a “nagyúr” lelkét égette az elvesztett pénz, és nem engedett.
De volt Szemerénél nagyobb hatalom is, a több pénz! Szemerét tisztelték, mert szórta a játékkal szerzett aranyat, de még jobban tisztelték az “aranyborjú” tulajdonosát, a fiatal Rothschildot, aki ebben az időben alapított versenyistállót. Idomárjának, az öreg Reevesnek meghatalmazása volt: ne takarékoskodjék… Hozassa el Angliából, vagy Amerikából a világ legjobb lovasát! Reeves csendes, határozott hangon kijelentette: a világ legjobb lovasáért nem kell sem Amerikába, sem Angliába menni – az itt van Tatán, csak éppen lovaglási engedélye nincsen…
Mire kisütött a tavaszi nap, már volt “licenc”, és Janek Géza szorgalmasan lovagolta Reeves lovait, főképpen a 100.000 koronás Király Díjra készülődő Rother Stadl nevű háromévest. Ennek a versenynek már téli favoritja is volt: az immár négyéves Horkay. Szemere annyival fogadta, amennyit a könyvesek tartottak. Győzelme, a díjjal együtt, negyedmilliót jelentett volna számára.
Rother Stadl nagy harc után győzött – Horkay csak harmadik lett – és az akkori lapok azt írták: Janek Géza az első négy ló bármelyikével győzni tudott volna – Horkay-val pedig sétálva!…
Szemere nagy hatásvadász volt. Látta, hogy a harag rossz tanácsadó, főként egy hidegfejű játékos számára. De a világ előtt szégyellte megszegni szavát. Üzent Janeknek – persze kerülő úton – kérjen tőle bocsánatot a mázsaházban és akkor újra visszafogadja kegyeibe. Ámde Janek Géza fegyelmezett ember volt – ura idegeinek – és kipirult arccal azt mondta a “jótanáccsal” jelentkező huszár ezredesnek, inkább hazamegy Tatára apja mellé vincellérnek, mintsem megalázkodjék…
Szemerének elvitték a hírt. Nem enged ez a makacs, dölyfös parasztkölyök… Szemere dühöngött, de csak befelé, mert Horkay egyik méltatlan vereséget a másik után szenvedte el – csak a könnyű versenyekben győzött.
Az 1906-os év vége felé Szemere már látta, rosszak a kétévesek – ezek nem győznek az 1907-es Király Díjban! Bár ötéves még sohasem nyerte a legnagyobb magyar versenyt – ezt Horkay-val most megnyerhetőnek vélte. A bukik 8-10 szeres pénzt kínáltak a ménre – tehát be lehetne hozni a tavalyi veszteséget, még búsás föle is maradna.
Az év utolsó versenynapján megkérdezte idomárját, a derék Maw mestert, érdemes-e tréningben tartani Horkay-t – esetleges kudarcos futkosása nem rontja-e tenyészértékét? A szűkszavú angol csak ennyit mondott: – Ennek? Erre csak a Janek kellene és megnyerné a Király Díjat!…
Szemere örült, hogy azt hallotta, amit Ő szeretett volna hallani, tehát tudta: cselekedni kell! Odalépett Janek Gézához, aki meglepve nézett fel Szemerére.
– Hol töltöd a telet Géza? – kérdezte barátságos hangon. Janek elmondta, hogy Angliában lovagol. Szemere második kérdése az volt: – Van-e szerződése már a következő évre? – és nem jönne-e hozzá első lovasnak az elnehezedett Bonta helyére?
Janek Géza nem kertelt! Kereken megmondta: szerződést nem írt alá, – de a Szemere istállóhoz nem megy. Szemere látta, hogy a keményfejű parasztgyereket nem érdekli a pénz – sőt a még több pénz sem – ennek elégtétel kell az ártatlanul elszenvedett sérelemért, a licenc nélküli napok keserveiért. Csendes hangon ezt mondta:
– Te mindig szeretted volna Horkay-t lovagolni, amikor még második lovasom voltál. Mindig azt mondtad Maw fiának – a kis Vilinek -, hogy ez a legszebb, a legjobb ló, ennél szebbet Angliában sem láttál, és ez a legkedvesebb lovad. Nekem is az volt, és a legnagyobb szégyent mégis te okoztad ezzel a lóval. Most megmutathatnád: valóban olyan jó ló? Ötéves még sohasem nyert Király Díjat – még Tokio sem – mutasd meg Horkay-val, hogy ez nem lehetetlen!…
Janek nem volt törtető, de a nehéz feladat mindig vonzotta, izgatta, ingerelte. Szemere látta, hogy Janek már ingadozik, s így folytatta: – Jól van!… Ha nem akarsz, ne gyere hozzám… Mást kérek én tőled és még írás sem kell, mert a te szavad olyan, mint az acél!… Ígérd meg, hogy bárhova szerződsz – akár itt, akár külföldön – május 3-tól 10-ig az én lovasom leszel, és Horkay-t a zárógaloppban és a Király Díjban lovagolod… Mondd, meg mit kérsz, ezért és én azonnal kifizetem!… Janek Géza pár percig gondolkodott. Nagy istálló azzal a megszorítással, hogy a Király Díjban már lekötötte magát, nem szívesen fogja szerződtetni, de ha igen, akkor is jóval kevesebbet fog fizetni… Ugyanakkor felvillant előtte a hűséges Horkay, és az a tény, hogy ötéves még nem nyerte a nagydíjat, és …
– Vállalom! – mondta határozott hangon. – Vállalom, becsületből – nem kérek érte semmit!…
Szemere meghajtotta a fejét a zsoké előtt, aki legyőzte az Ő gőgjét, aki a ló iránti szeretetből vállalta az esetleges rosszabb szerződést. De Szemere elsősorban játékos volt; érzelgésre nem engedett időt magának. Csupán annyit kért Janektől, hogy megállapodásukról egyelőre senkinek ne szóljon.
Szemere pillanatig sem késedelmeskedett, hiszen – ha már megalázkodott a zsoké előtt – pénzt, sok pénzt akart nyerni… Bement a fogadási körletbe és megkérdezte a téli pihenőre készülődő bukikat: akarnak-e valami “kis” pénzt tartani a jövő évi Király Díjra, a papíron esélytelen Horkay-ra?…
Kétszázezer korona ellen húszezer koronát tett fel, majd külön 3000 koronát 30.000 ellen. Ezt a tikettet egy arany cigarettatárcába téve, 1907 újév napján elküldte Janek Gézának. A tárca belsejébe négy szó volt vésve: “Bizalomért – bizalom, becsületért – tisztelet”
*
Amit Janek Géza 1906 novemberében a freudenaui ködös délutánon vállalt, azt 1907. május 10-én, a napfényben fürdő pesti pálya zöld pázsitján be is váltotta. Húszezer ember taps és éljen orkánja kísérte az igen könnyen, két és fél hosszal nyerő ötéves Horkay-t a célba. A verseny után Janek Géza a szerencsekívánók sűrű sorfala mögött, túl a mázsaház korlátján, kutató szemmel keresett valakit az emberrengetegben… Végre felfedezett egy öles termetű, szerény öltözetű, fejkendős asszonyt az ünneplőruhás, cifra dámák és urak között, az édesanyját… Janek gyors léptekkel odament és szinte ágaskodnia kellett, hogy felérje édesanyja gondtól barázdált, ráncos arcát, azután a szőlőkapálástól kérges kezét! A dressz fölé húzott porköpeny zsebéből egy rózsaszínű cédulát vett elő, amelyre 1906. november 14-i keltezéssel ez volt írva: Király Díj 1907. “Horkay”, 30.000:3.000, Horner Arthur.
– Édesanyám – szólt Janek -, ezt holnap váltsa be és vegyék meg rajta azt a Fényes forrás felé eső szőlőt, ahol eddig dolgoztak… Legyen ez édesanyám és jó nevelőapám biztos, örök hajléka, amíg élnek. Mert a zsoké sorsa szeszélyes – hol fel, hol alá… De ez a kis cédula fedelet ad maguknak, borúban és derűben egyaránt.
A “Fényes” felé vezető tatai úton már réges régen kipusztult a szőlők nagy része – csak itt-ott látni még zöldelő szőlőt két és romosodó, elavult présházakat. Nincs meg már a Janek-szőlő sem – réges régen porladnak a munkás, dolgos szülők a tóvárosi temetőben, és idegenben nyugszik világhíressé vált fiúk is… A tatai parasztgyerek, aki a gőgös nagyurat, Huba vezér büszke ivadékát megtanította arra, hogy a tudásból és becsületből fakadó önérzetnek sohasem kell meghátrálnia, sem az ősök cifra sora, sem a kisértő arany előtt…
Horváth József – Turf archív
